Orgonaillat. Nárciszok.
Házfalnak dől a gesztenye.
A birsalma sárgásan fénylik.
Vadul narancs a berkenye.

Lábamhoz katángkóró kékje,
mint szelíd szerelmes, úgy simul.
A pitypang gyöngyházas vére,
szaggatott szárból, fekete földre hull.
Alszik a kert, már örökre,
nem térhet vissza múlt tavasz.
Ha az égen vihar dörögne,
szárba szökhetne mind a gaz.

De letépjük. Újra és újra.
Nem rest hajolni száz derék.
Hiába vár gazdag földbe bújva,
ezernyi csíra. Nincs remény.

( Megjelent 2018. szeptember. 3. Irodalmi Jelen online. )