„Zöldposztós asztalon, hanyattfekve, párnám a kofferom.”1 Várok, hátha megérkezel végre, a szoba üres, százhúsz napja csak én vagyok, magam, ajtómra vörösen izzó cetlit simított valaki. Visszatérsz. A lenyugvó nap csúcsokat fest, falnak támasztott bicikli, egy magas férfi, aki aktatáskáját maga mellett tartva vár az üveg előtt, összeolvadó árnyékuk szürke palotát rajzol a falra. Odakint a villamos csilingel, azt képzelem, valaki a sínre feküdt, onnan néz most fel az örök kékben sodródó, tajtékot vesztett felhőkre. Az eső illata belopózik hozzám, mellém fekszik, nedves hajtincsei nyakamba csapnak, ahogyan mélyre szívom az illatot. Zene szól. Libretto. A konyhai eszközök zaja felhasítja itt-ott a finom muzsikát, szinte kibelezi, előtüremkedő, alakvesztett minták, s a kukta hirtelen színpadra lép, fütyülése teljesen helyénvalóan fals. Készülő nyitás, a lélek elrendezi, kisimítja szögleteit. Hamarosan minden megérkezik majd, formát ölt, mint az Ady-dombokon a képzelet, ahová, mint gyermek a rét közepére, úgy ültünk ki, tisztán, telve világmegváltó vággyal, kinyitni mind a hét csukott ajtót, „szél bejárjon, nap besüssön”2. Hét ajtó, hét krajcár, ránk borult ott a föld, az erdő, az isten. Felülök, kofferomat az asztal mellé teszem, a szék lábai nyikorognak, recsegve roppan a fa, miközben hátradőlök. Judit lép ki a konyhaajtón, derekán az övre nehéz, ormótlan karikán függő rozsdás kulcsokat képzelek, kezében hófehér abroszok, teríteni kezd, a hét asztalra gyűrődés nélkül kerül fel a damaszt, csendül az ezüst, a porcelán, mint elefántcsont, fénylik. Az órámra nézek, a mutatók visszafelé haladnak, húsz, százkettő, százhúsz, már mindjárt összeér a minden pillanat, itt vagyok, s te is itt leszel. Felnézek, mikor nyílik a nagy, arannyal beszőtt ajtó. Vendég, sikolt fel Judit, de talán Klára vagy Erzsébet, arca folyton változó, hogyan lehet megismerni a nagy szerelmet. A csengő csak halkan csilingel az érkezésre, de nem te vagy, idegen asszonyok jönnek, gyönyörű, csodálatos nők, ruhájuk fénylik, arcuk vonásain időtlen a szépség. Hajukban csillogó diadém, apró korona, vállukon prémmel szegett köpeny. Egy nagy asztalhoz ülnek, öt székláb nyikorog, ahogyan rátelepszik a boldog társaság, s a pincér máris ott terem, mit hozhatok, hajol meg elegánsan, s én megismerem a hangját, ő fütyült az előbb a konyhában. Iparkodik, szinte repül, talán szerelmes lett, hiszen „először a szem csókol”3, fehérbor csillan és csendül a kristálypohár. Megtelik lassan a terem, román néptáncosok érkeznek, magyarok, egy fából faragott királyfi, darabos mozgásában már ott a halál, mögötte egy rövidhajú lány, s egy zöldbe öltözött férfi, egymásba karolva, s valahol hátul, a félhomályban, végre megszólal a zongora. A szobát hirtelen duruzsolva járja át az élet. Mióta várok, hogy egy percre egymásra nézve összenevessünk, mert annyi a közös, mint ami más, mert „Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít, a tücskös éjbe, fátyolbimbait, bontja bodor füst, s hold, ezüst virág, nyíl a felhők közt, arc, más arcon át, jön, itt van, már nincs, erdők, városok, örvénye forgat”4. Nyílik az ajtó, s te végre belépsz, arcod pont olyan, mint a képeken, csak a szemed lett idősebb, a szempár, ami rám tekint. Itt vagyok, lépsz oda hozzám, kezet fogunk, hosszú ujjaid hidegek, mint az eső után megmaradt pocsolyák vize odakint. Lőrinc. S így kimondva oly esetlen ez a név, már vissza is szívnám magamba, de csak mosolyogsz, s másik kezeddel bölcsőbe zárod tenyeremet. Leülünk, a pincér vörösen izzó bort tölt poharainkba, beszélgetünk, egymás felé hajolva, az elefántcsont tányérokon megérkeznek az ételek, s a zongora billentyűiből előcsalogatott zene bejárja Budapest időtlen utcáit. Nem veszi észre senki, mikor hullik le az ajtóra ragasztott végzés: vége.


1 Szabó Lőrinc: A mozdonyfűtők otthonában
2 Balázs Béla: Kékszakállú herceg vára
3 Szabó Lőrinc: Káprázat
4 Szabó Lőrinc: Tücsökzene 7 — Táj épül, omlik

( Szabó plusz Bartók Spanyolnátha XVII. évfolyam 5.szám )