MAE

Hónap: 2021 augusztus

Itt mesélni…

Meg kell szoknom, hogy ide írok ezentúl, hogy nem a facebookra bízom a történeteimet, hanem az oldalamra, ide pötyögöm be menet közben a napiedinákat, mert úgy szoktam írni, menet közben, mindig éppen csinálok valamit, főzés, boltból hazafelé sétálás, játszoterezés közben érzem, hogy ezt most muszáj leírni. Egyszer beszélgettem erről egy ismerőssel, azt kérdezte tőlem:

– Na de mégis, mikor írsz?

Ültünk egy padon, néztem a galambszaros ülőkét és nevetve válaszoltam, hogy azt hiszem, én mindig írok, mert látja, erről a zöldes, sárgás galambszarról is tudnék mesélni, arról, ahogyan egyszer, amikor Budapestre utaztunk leszarta apámat egy galamb, a fekete hajára esett, a füle környékére és folyni kezdett, úgy komótosan, ahogyan egy se nem híg, se nem szilárd, enyhén kocsonyás állagú folyadékhoz illik, apám pedig dühös lett, az illatosra vasalt, bordó, fehér szegélyes pamutzsebkendővel törölte le, azzal, aminek a sarkában egy piros kör volt, amit annyira szerettem, mert minden fejfájásos, migrénes rosszullétemnél azt vizezte be, hogy a jéghideg, piros pöttyöt pontosan a halántékomra illesztve beborogassa a homlokomat. Ülünk, lóg az eső lába, hideg van, közeleg az ősz. Meg kell szoknom, hogy itt mesélek.

– Wonton

Harmadik napja, megállás nélkül zuhog az eső. A gyerekek gyilkolják egymást, harsány nevetés, keserves sírás kiszámíthatatlan hullámai verik fel a lakást. Hajnali fél öt és délelőtt tíz között három liter epét hányt. A fájdalom és erőlködés az egész testet görcsbe rántja. Ki kell tisztítani a vécét. Már megint barna, a vastagon felrakódott húgykőtől. Mikor tanuljátok meg végre rendesen lehúzni azt a kurva vécét. Igen. Ezt mondaná, ha lenne ereje egy mondatot is kinyögni, aztán szégyelné magát, a kurva miatt. Egy anyuka ilyet nem mondhat. A fürdőben kiöblíti a száját, megforgatja a szájüregben a kortynyi vizet, érzi, újra görcsbe rántja hasát a fájdalom. Nem szabad lenyelni. Köp egy nagyot, fülére illeszti a maszk vékony gumiját, körömkefével sikálja át a kézfejét. 

A konyhában a kenyérszeletek teteje megkeményedett. A margarinos doboz nyitva, a kés érintetlenül ott van, ahová hajnalban letette. Nem volt idő megkenni a szeleteket. Lassan araszol az asztalhoz, fogja a kopogó héjú karéjt, a pirítóba nyomja az elsőt. Falnak támaszkodva sétál a hűtőhöz, egy pillanattal tovább áll a kiáramló hidegben a kelleténél. Az áfonyalekvár illatától újabb görcs érkezik. A pirító kattan, gyorsnak kell lennie. Vékonyan keni el a margarint, de most nem elég precíz, lefolyik. A terítőn kinyújtózik a zsíros folt. Nézi, ahogyan aranysárgára szelídíti az enyhén sózott zsiradék a pirítóst, a sápadtságot elfedi a lekvár. Az apró áfonyaszemek kidudorodnak, akaratlanul jut eszébe, hogy a fekete darabok az epében talán vérdarabok lehettek. Beleborzong a gondolatba. Tálcára pakolja a kész áfonyás pirítósokat. Már csak szólni kellene a gyerekeknek. Bemenni a szobába, hogy ehetnek végre és hogy sajnálja.

Bámul ki az ablakon. Szinte tapintható a levegő a vízpárától, akár gombócba is gyúrhatná, mint gyerekkorában a havat, lapogatva, tömörödjön össze az a sok csillagpehely, keményedjen fényesre a kezében, Ha már hó nincs, hát gyúrhatna most felhőt, vastag feketét, vagy tompán fehér kis gőzgombócokat. Anyja fényképei jutnak eszébe Kínáról, a töltött gombócokról. Az utcai árusoknál vették őket, hús volt bennük, mesélte, isteni fűszerezéssel, rengeteget megettek, whiskyvel fertőtlenítettek minden étkezés után. Jót nevetett az anyja, mikor ő, aki soha még a határt sem lépte át, lelkesen elmagyarázta, hogy az a gombóc, az a wonton, ötfűszerrel ízesített sertéshússal töltik, vagy rákkal, de lehet zöldséggel is, ha az ember éppen vegetáriánus. Mekkora egy könyvmoly vagy, mosolygott az anyja, aztán recepteket kerestek, megtalálták azt a remek ázsiai boltot a Vámház körúton, ahol még szárított tücsköt is lehetett kapni, meg bambuszból készített párolóedényt és amikor már minden megvolt, akkor tűnt el az ismert világ. Kiszaladt alóluk, egyetlen perc alatt, csak az üres utcák és a baljós hangon bemondott hírek maradtak, az ötfűszer keverék a fűszerpolcon, érintetlenül és az anyja fényképe, fekete keretben. A görcs újra támad. Letépi a maszkot, a zsebébe gyűri. Milyen jó, hogy pont tegnap olajozta meg az ajtót, legalább már nem nyikorog minden alkalommal, ha hányni megy. Letérdel a csésze elé, kezét a gyomrára szorítva öklendezi fel a levegőt. Nincs már mit, suttogja, akkor miért, miért…miért? A vécédeszkára borul, homlokát karjára hajtva sír. Némán, meg ne hallják odakint. Megtörli a szemét egy darab vécépapírral, bedobja, nézi, ahogyan lassan átnedvesedik, feloldódik, lehúzza a vécét, hagyja dübörögni a vizet. A fürdőben sokáig sikálja a kezét. Mire kiér, a szél süvíteni kezd odakint, keményen csapódnak az esőcseppek a konyhaablaknak. Szereti az esőt. Tenyerét az ablaknak nyomva, szemét lecsukva hallgatja a kopogást. 

Szeretne kimenni. Hagyni, hogy bőrig ázzon, hogy fejére tapadó tincseiből patakként csorogjon nyakába az esővíz, leguggolva nézni, ahogyan a cseppek buborékokat ütnek a pocsolyákba. Varázslatos buborékok, mondta János gyerekkorukban. Fekete szeme parázsként égett míg megmutatta neki a szürkeségben egyetlen pillanatra felszikrázó szivárványokat. Ne akarjon mindig megfelelni. A rohamok elmúlnak, ha hagyja, hogy segítsek. Értse meg, el kell engednie ezt a perfekcionizmust. Meg sem ismerte. Ott ült, vele szemben a rendelőben, fekete szeme hidegen, várakozóan figyelte. Kedves Kovácsné. Mondja Kovácsné. Tudja, Kovácsné. A hangja mélyebb, mint a pocsolya fölé hajló kisfiúé. Az öltönye tökéletesen passzol, csuklóján drágának tetsző óra, gyűrűsujján fehér a karika. Talán, ha ott maradnak, a faluban, másképpen alakul. Ne eméssze magát Kovácsné. Meséljen. Meséljen az életéről. Majdnem átesik a gyereken, ahogyan megint a vécé felé siet. Megáll. Végig kell hallgatnia a csicsergést. Szájára szorítja a kezét, feszes a dereka, nem enged a fájdalomnak. Másik kezével megsimogatja a puha fürtös fejet, a lánya boldogan szalad vissza a többiekhez, kezében egy pirítóssal. Mielőtt a fajansz fölé hajol leveszi a polcról a fertőtlenítőt és a csőrös szájjal a perem alá önti. Zöld zselé kezd csordogálni lefelé. Öklendezik. Erősen mérgező anyag, szembe, szájba nem kerülhet.  Leül a földre, nekidől a falnak. A testi tüneteknek pszichés okai vannak. A magány, mint a rákos sejtek, a testben hatványozódnak. Meg kell találni a magány okát. Nem Kovácsné, nem a covid-magányét. Azt, amit már előtte is cipelt, ami maga köré épült, ami kizárta a régi kollégákat, a barátokat, ami létrehozta ezt a légüres teret, amiben az egyetlen menekülés a tökéletes rend megteremtése. János szeme izzott a homályos rendelőben. Igen, akkor sírt először.

Csöngetnek. Nehezen áll fel, ha nem múlnak a rohamok, egy órán belül kidől a kanapén. A fürdőben szájvízzel öblít. Vörös kézfejét újra áttörölve az ajtóhoz lép. Nem néz az előszobai tükörbe, csak a ruháját simítja el. A kulcs nehezen fordul. Még nem nézett utána, mit kell vele csinálni, hogy ne akadjon. A feltáruló ajtórésben gumicsizmában, farmerban, magas nyakú garbóban János áll. Szivárványszínű esernyőjéről a lába mellett tócsába gyűlik az esővíz.

– Öltözzetek.

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén