A kalapossal

Egy asztalról álmodom, olyan hosszú, mind a két irányban, hogy nem látszik a vége. A túloldalon ül, meg sem lepődöm, hogy ott van, fekete szemében parázs, kalapja az asztalon, megint feketében, mindig talpig feketében, mellette egy pálinkás pohár, üresen. Zaj van. Kivehetetlen szavak hullámzanak, unatkozom, az asztalra dőlök. Nem félsz, hajol hozzám a jobb oldalon ülő lány, szőke haja az asztal ragadós lapjára hullik, tejfehér szálakat fésült bele a kérlelhetetlenül sugárzó nap, rámosolygok, bár arca nincs. Minden oké, emelem fel a poharamat, az is kupica, különös, nem iszom soha pálinkát, a lány alakja visszaolvad a többiekhez, ezerkarú, ezerfejű lény duruzsol. Ülj ide mellém, int a kalap mellől a kéz. Az ujjak hosszúak, csábítóan szépek, biztosan zongorázni is tud, jut eszembe, s ha akarnám a terem sarkában fekete zongora játszana lágyan, mint gyerekkoromban, a sarki gesztenyefák alatt álló vendéglőben, ahol a mindig szomorú szemű, idős zongorista koptatta a már ezeréves billentyűket. Bámuljuk egymást, a kalapos meg én, tölt a poharakba, felemelem a sajátom, átjutni hozzád lehetetlen, mondom ki hangosan. Csend lesz, csak a két pohár koccanása hallatszik a kiürült teremben. Iszunk. Meg sem lepődöm, hogy a garatomon ott marad a Balaton íze.

Marton-Ady Edina