a kutyámmal álmodom

A halott kutyánkkal álmodom. Bozontosan, szürke-fehéren botorkál hozzám, egy öreg bobtail lassú, medvés cammogásával. Az erdőben vagyunk. Minden valaha szeretett erdő besűrűsödik most a fák közé, egy erdő mind fölött, egy erdő kegyetlen, szavalom hangosan, ahogyan tanultam, keresve a szöveg nyomatékát, a hatást, aztán elengedem, várom, hogy elhaljon az utolsó hang is. Megadom magam a vágynak, leülök. Az aljnövényzetben neszeznek az ízeltlábúak, felmásznak rám, megülnek a bőrömön. Hatalmas, formás szarvasbogár az alkaromon, hím, megsimogatom, óvatosan, le ne pottyanjon. Szeretem, ahogyan fénylik a páncélja, ilyen lehet az űr, ilyen mély, vibráló, hideg, mégis életet magában rejtő burok. Lábai száraz, karcos remegése jól érezhető. A kutyám mellém fekszik, ázott por és a jellegzetes, savanykás kutyaszag tölti be az orromat. A hátára hajtom a fejem, a szürkére öregedett, hosszú szőrbe. Mennyire forró egy kutyatest, milyen gyorsan dobban a kutyaszív, átölelem, suttogva, belemotyogom a titkaim az illatába.
A csapáson közeledik felénk, hosszú fekete kabátja leng utána, pedig nem mozog a levegő Még a fák törzse közt is nyúlós, nehéz a forróság. Léptei alatt nem reccsen az élet, könnyed gyorsasággal hagynak magamra az ízeltlábúak, csak a szarvasbogár akad el, nem jut át a fekete, számokkal teleírt karkötőn. Hüvelyk és mutatóujjammal, óvatosan csippentve, felemelem. Lábai alig észrevehetően eveznek. Egy levél alá teszem, ne látszódjon. Csalánt forgatok az ujjaim között, világos, friss hajtást. Felállok. Pullo is feltápászkodik mellőlem, nekem dől, tenyerem alá simul. Kutyamód csókol, nedves ujjaimat a nadrágba törlöm. Indulhatunk, kérdezi a fickó, kalapját leveszi, felnéz a fákra, akik széthajolnak, kék az ég, fájdalmasan szikrázó. Sétálunk az ösvényen, kifelé, kinyújtja felém a kezét, fogjam meg, de én elhúzódom. Nevet, azt mondja, nem jut mindenkinek hullócsillag.

Marton-Ady Edina