álomban is írok

Egy szerkesztőségben vagyok, az asztalon hatalmas stócban állnak a sárga, zöld, piros papírmappák, enyhén szamárfüles, gépelt lapok közt keresgélek, aztán megtalálom. Egy füzet, fedelén csavarodó kígyó küzd egy sárkánnyal, tompa, mustársárga színe van a fedőlapnak, a figurák elsatírozott, lágy grafittal felskiccelt vonalakkal táncolnak a szemem előtt. Fellapozom. Az egyik oldalon az én írásom, a másikon szálkás, szigorú betűkkel pár szó szerepel, lapozok, mindenhol így van, a tüköroldal szűkszavú, kemény vagy éppen még üres. Közben zajlik az élet, hangosan vitáznak, göcögve kacagnak a munkatársak, de hozzám senki sem szól, s ez itt most teljesen természetes. Fellélegzem, mellkasomhoz szorítom a füzetet, az ajtó felé fordulok, mikor megérkezik, s mintha két lépéssel átérhető lenne az a nagy terem, már ott is áll, előttem. Válláról, amin az eső sötétre áztatta a szürke kabátot, székre dobja az oldaltáskát. Nem néz rám, csak áll mellettem, s bár az álomban nincsenek illatok, én azt gondolom, milyen ismerős ez a pacsuli. Mit keresel itt, kérdezi, s közben az asztalon rendezget előrehajolva, keze alatt a papírlapok, fecnik engedelmesen simulnak egymásra, a káoszból lassan rend alakul. Semmit, válaszolom halkan, a füzetet szorítom, ő az asztalra ül, engem figyel. Pár pillanat csak a csend, várja, hogy elmondjam mi történik éppen és miért, közben fejem mellett nindzsa pózba hajtogatott végtagokkal suhan el egy fiatal fiú. Hello, vigyorog le ránk és én elmosolyodom. Ő csak hümmög, az arcomat figyelve, még mindig vár, és ebben a várakozásban kimondatlanul ott terebélyesedik, dagad a kérdés, mi lett velem, hova tűnt a bizalom, miért szorítom, viszem el azt az egyetlen dolgot, ami összeköt, a leírt szó szentségét, miért nem akarom már látni, tudni őt, a gondolatait, beépíteni magamba, ez mind ott van, ráfeszül a mellkasomra, s mintha satuba fogna, kiszorítja belőlem a levegőt. Lehajolok, fekete bőr aktatáskámba csúsztatom a füzetet, az elveszett betűk füzetét, a padlón egy kutya fekszik, fekete, hatalmas állat, fényes a szőre, megsimogatom, aztán felmászom az íróasztalra, hogy az előbb elsuhanó fiú után vessem magam, s csak fél füllel halljam meg, ahogyan azt suttogja: menjünk együtt.

Marton-Ady Edina