arctalanul

Nem tudtam,
csak vártam.
tanultam szeretni
egy sötét világban.

Nem értem miért mondja ezt, csak bámulok bele az arcába, oda, ahol az arcának kellene lennie, ahol egy vékony, mosolygó szájat látok, barna szemeket, de a vonások, mint összefolyó vízfestékfoltok, állandóan változnak, terjednek, összeolvadnak, hol erősebben festenek arcot, hol csak árnyékát látom a csontozatnak, mintha ismerős volna, mintha már találkoztam volna vele, szürke ruhája csapzottan lóg, de nem rongyos, keze egy hosszú botra támaszkodik, a bot tetején ezüstből öntött kígyófej, a szeme rubint, vörösen izzik, mintha a bot belsejében fény lakna, mintha tömör, hófehér, teremtő fénysugárból készült volna, arra támaszkodik az a finom mívű kéz, a hosszú ujjak, a kerek körmökkel, csak áll és engem néz, tudom, arra vár, hogy megszólalok, de mit mondhatnék, mit vár, leül mellém, orgona illata van, menta, és földszaga, a lábán saru, az ujjai barna foltosak a földtől, megmozgatja a lábujjait míg nézem, döcögősen kacag egyet, fejére húzza a kámzsát, fázom mondja halkan, nekem dől, a vállamra hajtja a fejét, nehéz, nagyon nehéz, nem tudom meddig bírom, a botot keresztben az ölünkbe teszi, felőlem van a kígyó, ráteszem az ujjamat, forró a szeme, mint a tűz, tudom, beleég az ujjam bőrébe a kő formája.

Marton-Ady Edina