MAE

Szerző: Marton-Ady Edina 2 / 4 oldal

Mert végül mindig a gesztenyék felé fordulok

Egy pillanat alatt lett zöld a természet. Apró, kék, lila virágok a fűben, százszorszépek a dűlőn, a vadszilva virága messziről ragyog, a cseresznye apró, fehér hártyaszirmai már táncolva hullanak, mire hozzá sétálunk.

Budapesti Szent Péter és Pál templom

A gesztenyefa felé kellene ma indulni, mondom a gyerekeknek, a templom előtti hatalmas, göcsörtös, öreg vadgesztenye azóta a kedvencem, hogy először megláttam. Szerelem volt első látásra, talán így helyes ezt mondanom, mert első látásra szeretek meg növényeket, állatokat, tárgyakat és igen, embereket is, konokul megtartva őket magamban akkor is, ha már messze járnak, ha esetleg soha nem is tudták, mert én azt gondoltam egyértelmű, az odafordulásból, a mindig figyelemből, de valójában soha nem az, míg ki nem mondjuk. Megölelem, megsimogatom a templomot őrző fát, ha arra járunk, mintha újra gyerek lennék, közönséges vadgesztenye, mondta az újra kitapintható múltban az osztálytársam, milyen felháborító, szóltam rá, hát hogyan lehetne ez itt közönséges és ott állunk, a kenderesi ház előtt, nevet és az ölelhetetlen derekú matuzsálem levelét az arcomra teszem, mintha a természet tenyere rejtene el egy pillanatra, nem égethet meg a nyári nap. Mikor sok év múlva, átutazóban visszamentünk a házhoz, már csak a tönk állt ott. Óriási, asztallapnak is tökéletes, ovális évgyűrűk sora, benne az én gyermeki létem, kibogarázhatatlanul apró vonal.

Szerintem van valami különleges, szakrális szépség a gesztenyefák virágzásában.

Csak most jut eszembe, hogy be kellett volna akkor kopognom, vágjanak abból a magas tönkből, a nagyöregből egy vastag szeletet nekem. Hazahozni, megcsiszolni, lelakkozni, lábra állítani, hogy itt maradjon velem, a sok nyári, hosszú nap, a tavaszi, ház előtt hosszan futó orgonabokrok illata, a térdig érő nagy havak ideje és az ősz, amikor a lehulló levelei közé fekve beterített az a jellegzetes, puha, lágy avarillat.

Felugró ablakok

online hialuronsav, kedvezményes kollagén kapszula dömping,
tartsuk feszesen
kötőszövegeinket.

Titkos kert

Korábban akartam ma írni, de a nap, mint egy fényes, sikamlós hal, kicsúszott a kezemből. A pikkelyei ragyogtak, valami földöntúli, mesés ragyogással, miközben halálra csapkodta magát a képzeletbeli macskakövön, aminek alkotóelemei a vasárnapi napra szőtt terveim voltak. Kora este, miközben bámultam ki az ablakon, a kiüresedett Flórián tér kereszteződésére, a címadó Coppola film jutott eszembe, az ijesztően érzelemmentes kislány arca, aki kinyitja a kulcsra zárt, titkos ajtót, aki soha nem sír, s csak akkor válik rá képessé, amikor a gyámja is visszatalál a nevetéshez. Persze a filmben a fickó nem csak önmagát vágja gajra, a szerelem elvesztése miatti bánatában, idegesítően kimeresztett bús kutyaszemeivel alátámasztva a feldolgozhatatlan veszteséget. Azzal, ahogyan elzárja magát a világtól, száradásra és pusztulásra ítél mindent és mindenkit a közvetlen környezetében, szabadjára engedi a Pandora szelencéjébe rejtett végleteket, s a kontroll teljes hiánya szépen kicsúcsosodik, a dadus fojtó, bántalmazó szeretetében, a fiú testet bénító félelmében az élettől, a hideg kastély termeiben, a kertben lengő hinta nyikorgásában, az üres folyosókon festményekbe merevített valaha volt életbenés nem nehéz rájönni, a kiszáradt növényzet mi magunk vagyunk.

Persze itt, a mindennapokban, nem volt ennyire nyilvanvaló ez a kiszáradás, hogy hol kezdődött, nem tudni, talán nagyon régen, mikor először vesztek össze családtagok egy választás miatt, de most ebbe ne is menjünk bele, csak azért ugrott be, mert, ahogyan nyakunkba szakadt ez a pandémia, most lett tökéletesen kézzelfogható, fájdalmasan élő, mennyire tartósan és kíméletlenül felégette, felsózta a titkos kertjeinket a napi politika, hogy apró, híd nélküli szigetek lettünk, szinte mindannyian, s csak nagyon nehezen, kínkeservesen látjuk meg a felénk intő kezeket. Megmenteni, újra virágzóvá tenni titkos kertjeinket, csak mi tudjuk, hiszen ott a liliom, a napraforgó, a katángkóró, orchidea és felsorolhatatlan szín, illat, forma, megismételhetetlen összetételben. A kerti tó fölé épített stabil híd, amin átsétálhatunk egymáshoz…létrehozható. Csak innen indulhat. Sutba dobott vaskulcsokkal. Ott kell majd kezdenünk.

Rend

El kellene engednem ezt a rendet, a kényszeres tisztaságot… elengednem, mert nem egyezik, nem is egyezhet azzal, amit a lányok, ebben a fiatal korban meg tudnak tartani. Tisztában vagyok vele, hiszen pontosan emlékszem, milyen volt a szobám annak idején és mégis, a csúcsig túráztatom magam, morgok és mérgelődöm, hogy legyen energia kiganézni, ahogyan apám mondaná, azzal a csattanós, ostorszerű hangsúllyal, mert valóban, két doboznyi papírszemét kerül elő a játéktárolókból, könyvek közé begyűrve, fehérneműs fiókba gombócolva, hát akkor, süvöltöm, újra el kell beszélgetnünk lányok a pazarlásról és mutatom az egy, valószínűleg rossz tollvonás miatt kidobott, üres papírlapot, tudjuk, tudjuk anya, néznek össze, nem, nem tudjátok, pontosabban tudjátok, de tudni és tenni valamit, két különböző dolog. Egy óra, mire rend lesz. Tisztaság illata, friss ágynemű, portalan polcok, patent a szőnyeg is, istenem, mennyire gyűlölök porszívózni. Megint nincs megállás, ma sem, de valami egyszerű, ismerős boldogság önt el, átláthatónak tűnik hirtelen minden, az egész világ.

Sokan kérdezik, hogyan bírom, de nem szoktam ezen gondolkodni. Az ember, azt hiszem csak teszi a dolgát, megy előre, generálja benne a következő mozdulatot a szeretet, a düh, a rutin. Főz, mos, takarít, felmos, napi négyszer, mert az első után tutira kiömlik a szörp, ragad minden, mintha gigantikus légypapírra lépne rá az ember, a hideg is végigfut a hátán, ahogyan elképzeli a pókot a sarokban, szirupos borzongás. Írni kellene valamit, valami jót, de nincsenek megfelelő szavak. Kifogytak. Túl nagy ma bennem a szomorúság.

egy mondatban

Letérkövezett világunkban, öngyilkos küldetés struccnak lenni.

Gépfegyver

Vízionált egy háborút, beemelte a közbeszédbe, hosszú éveken keresztül állt hadban, győzte le saját honfitársait, egyetemeit, gondolkodóit, szomszédait, vette fel a harcot, éppen akivel kellett, mindig volt valaki, migránsok, EU, Soros, Brüsszel, kiábrándult pártember, játszott a gondolattal, életekkel, már nem emlékezett az intésre, hogy a szavaknak különös ereje van, önbeteljesítő ereje, bolond babona, legyintett, mert ő éjszaka, fejben, fakarddal irtotta az ellenséget, kíméletlenül, tökéletes, történelmünkből kiörökölt precizitással és reggel dicsőségesen ült asztalhoz, hogy késre koncolja a háztájit, aztán egy egyszer volt, hol nem volt napon, amikor senki se várta, legfőképpen ő nem, megjelent, csendesen intett, de nem intett vissza neki senki, napról-napra vette be a stratégiai vonalakat, hízott, fekete strigulákat húzva a házfalakra, erősödött, a nagy kapkodást figyelve kinevette a feltartott fakardot, a vérben forgó szemmel előadott kiabálást, mely szerint győzelemre állunk, állsz ám te, tudod hol, gondolta magában ez a pozitív szálú ssRNS vírus és elővette a DP 27-est

A nyolcadik ajtó

„Zöldposztós asztalon, hanyattfekve, párnám a kofferom.”1 Várok, hátha megérkezel végre, a szoba üres, százhúsz napja csak én vagyok, magam, ajtómra vörösen izzó cetlit simított valaki. Visszatérsz. A lenyugvó nap csúcsokat fest, falnak támasztott bicikli, egy magas férfi, aki aktatáskáját maga mellett tartva vár az üveg előtt, összeolvadó árnyékuk szürke palotát rajzol a falra. Odakint a villamos csilingel, azt képzelem, valaki a sínre feküdt, onnan néz most fel az örök kékben sodródó, tajtékot vesztett felhőkre. Az eső illata belopózik hozzám, mellém fekszik, nedves hajtincsei nyakamba csapnak, ahogyan mélyre szívom az illatot. Zene szól. Libretto. A konyhai eszközök zaja felhasítja itt-ott a finom muzsikát, szinte kibelezi, előtüremkedő, alakvesztett minták, s a kukta hirtelen színpadra lép, fütyülése teljesen helyénvalóan fals. Készülő nyitás, a lélek elrendezi, kisimítja szögleteit. Hamarosan minden megérkezik majd, formát ölt, mint az Ady-dombokon a képzelet, ahová, mint gyermek a rét közepére, úgy ültünk ki, tisztán, telve világmegváltó vággyal, kinyitni mind a hét csukott ajtót, „szél bejárjon, nap besüssön”2. Hét ajtó, hét krajcár, ránk borult ott a föld, az erdő, az isten. Felülök, kofferomat az asztal mellé teszem, a szék lábai nyikorognak, recsegve roppan a fa, miközben hátradőlök. Judit lép ki a konyhaajtón, derekán az övre nehéz, ormótlan karikán függő rozsdás kulcsokat képzelek, kezében hófehér abroszok, teríteni kezd, a hét asztalra gyűrődés nélkül kerül fel a damaszt, csendül az ezüst, a porcelán, mint elefántcsont, fénylik. Az órámra nézek, a mutatók visszafelé haladnak, húsz, százkettő, százhúsz, már mindjárt összeér a minden pillanat, itt vagyok, s te is itt leszel. Felnézek, mikor nyílik a nagy, arannyal beszőtt ajtó. Vendég, sikolt fel Judit, de talán Klára vagy Erzsébet, arca folyton változó, hogyan lehet megismerni a nagy szerelmet. A csengő csak halkan csilingel az érkezésre, de nem te vagy, idegen asszonyok jönnek, gyönyörű, csodálatos nők, ruhájuk fénylik, arcuk vonásain időtlen a szépség. Hajukban csillogó diadém, apró korona, vállukon prémmel szegett köpeny. Egy nagy asztalhoz ülnek, öt székláb nyikorog, ahogyan rátelepszik a boldog társaság, s a pincér máris ott terem, mit hozhatok, hajol meg elegánsan, s én megismerem a hangját, ő fütyült az előbb a konyhában. Iparkodik, szinte repül, talán szerelmes lett, hiszen „először a szem csókol”3, fehérbor csillan és csendül a kristálypohár. Megtelik lassan a terem, román néptáncosok érkeznek, magyarok, egy fából faragott királyfi, darabos mozgásában már ott a halál, mögötte egy rövidhajú lány, s egy zöldbe öltözött férfi, egymásba karolva, s valahol hátul, a félhomályban, végre megszólal a zongora. A szobát hirtelen duruzsolva járja át az élet. Mióta várok, hogy egy percre egymásra nézve összenevessünk, mert annyi a közös, mint ami más, mert „Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít, a tücskös éjbe, fátyolbimbait, bontja bodor füst, s hold, ezüst virág, nyíl a felhők közt, arc, más arcon át, jön, itt van, már nincs, erdők, városok, örvénye forgat”4. Nyílik az ajtó, s te végre belépsz, arcod pont olyan, mint a képeken, csak a szemed lett idősebb, a szempár, ami rám tekint. Itt vagyok, lépsz oda hozzám, kezet fogunk, hosszú ujjaid hidegek, mint az eső után megmaradt pocsolyák vize odakint. Lőrinc. S így kimondva oly esetlen ez a név, már vissza is szívnám magamba, de csak mosolyogsz, s másik kezeddel bölcsőbe zárod tenyeremet. Leülünk, a pincér vörösen izzó bort tölt poharainkba, beszélgetünk, egymás felé hajolva, az elefántcsont tányérokon megérkeznek az ételek, s a zongora billentyűiből előcsalogatott zene bejárja Budapest időtlen utcáit. Nem veszi észre senki, mikor hullik le az ajtóra ragasztott végzés: vége.


1 Szabó Lőrinc: A mozdonyfűtők otthonában
2 Balázs Béla: Kékszakállú herceg vára
3 Szabó Lőrinc: Káprázat
4 Szabó Lőrinc: Tücsökzene 7 — Táj épül, omlik

( Szabó plusz Bartók Spanyolnátha XVII. évfolyam 5.szám )

Migrén

Balzsamos volt az éjszaka, így mondták egy időben, de Béla elképzelni sem tudta, hogy a balzsam hogyan lehet illatos. Gyerekkorában az anyja mindenre azt a pici piros tégelyt húzta elő a zsebéből, csillogó szemmel, élvezettel merítette bele az ujját a citromsárga, nyúlós anyagba, hüvelyk- és mutatóujjának ujjbegyével kéjes, körkörös mozdulatokkal elmasszírozta, majd utána nyúlt. Akkor tanulta meg, hogy egy férfi, akármilyen fürge, gyors észjárású is legyen, soha nem tudja kikerülni a nők pusztító akaratát. A rendkívül erős illatú, magyarán szólva, büdös vietnámi balzsam természetesen nem gyógyította meg soha, éppen úgy fájt a feje, mint a kenés előtt, a szúnyogcsípés, csalánnal való barátkozás, focis, biciklis balesetek pontosan ugyanúgy lüktettek, égtek tovább, ő viszont örök életére meggyűlölt mindent, ami pici, piros és illatos. Már jó egy órája sétált. Evett egy fagylaltot, átsegített három öreg nénit a zebrán, meghallgatott egy utcai zenészt, aki őzbarna, szomorú hegedűn húzta a nótát. Otthon, vidéken egy ilyen ember a csárdában zenélne. Az apja jutott eszébe, a mélyen ülő sötétkék szeme, barázdás, kottaszerű homloka, a Duna-part. Halászlevet ettek egyszer, a Duna-parti halászcsárdában. Fűszeres, gazdag lében úsztak a halszeletek, az apja óvatosan szálkázta ki neki a falatokat. Lassan, fiam, nem kell sietni, mondta, s fél pohár bort is töltött neki, pedig nem volt még akkor tizenhat éves. Egy hajtásra itta meg. Nem tudott már lassabban sétálni az Operaház felé, zsebében ott lapult a jegy, a barátjától kapta. Az a nőfaló, olajos tekintetű gazfickó, neki kellene most itt sétálnia, morgott a bajsza alatt, de valójában nem volt mérges, csak kíváncsi. Nem tudta, ki lesz a partnere a kétszemélyes páholyban. Nem igazán bízott meg barátja ízlésében, mert bár nagyon kedvelte duhaj, konok természetét, társkereső irodát nem nyitott volna vele közösen. Mindketten tudták, hamar tönkrementek volna, ha a tulajdonos az összes nőre rárepül. Ne legyél igazságtalan, korholta magát félhangosan, belső zsebéből elővette a laposüveget, nagyot húzott belőle. Az erős, alföldi bor égette a torkát. Köhögött, krákogott egy kicsit, levendula illatú zsebkendőjével megtörölgette bajuszát. Az Operaház. Eltakart szájjal kacagó hölgyek, hatalmas mellüket gyöngysorral kiemelő asszonyok, mindenki díszes, nehéz kelmékbe csomagolva. Puccini kedvéért én is megtettem, gondolta, és megigazította a szorosra húzott övvel magán tartott, élre vasalt nadrágot, majd fényes, hátraolajozott frizuráját is átsimította. Kopogtak körülötte a magassarkú cipők, páran ráköszöntek, ragyogó tekintetű férfiak léptek oda hozzá kezet fogni. Mikor elindultak befelé a baráti társaságok, Béla felnézett. Szerette ezt az épületet, a homlokzatot, a márványból faragott szobrokat. A szfinxhez sétált, a Dalszínház utcaihoz, nézte az oroszlántestű női alak vonásait, de nem látta. Egyszerűen nem tudta felfedezni a hattyúasszonyt, hiába zúgott még fülében a csendes éjszakában elszavalt részeg vallomás, a hatalmas eséssel záródó udvarlási ceremónia. Ő a barátja arcát látta a márványból visszaköszönni, férfias, kemény vonásokat, és az a babérkoszorú, na, az is inkább hozzá illik. Elővette a zsebórát, fellépett az első lépcsőfokra. Ragyogott a bőrcipő a lábán, gyomrában gombóc. A fény mindent betöltött odabent, egy percre úgy érezte, minden bűne megbocsátatott itt, ezen a helyen. A páholyhoz érve nagy belégzés. Csak kicsit remegett a keze, mikor elhúzta a nehéz, vörös függönyt. A nő vállát látta, a nyak vonalának gyönyörű ívét, a büszke, egyenesre húzott, hátrahulló, göndör tincseket. Lenyűgöző. Átfutott rajta az izgalom, alig hallotta a színpadon felhangzó Puccini-ária sodró lendületét. Csak a nő volt és ő, az egész világon, sőt, az egész világegyetemben. Lépni próbált felé, amikor megérezte. Óvatosan, párducként osont a nő háta mögé, a gyanútól szinte megkövült, elfehéredett. Az egyébként kifejezetten jóképű, pirospozsgás arcú férfi torkából vékony, macskanyávogásra emlékeztető hang tört elő, amikor álmai asszonya, ezüst flitterekkel kivarrt táskájából elővette a kis piros tégelyt, és kéjes, körkörös mozdulatokkal a halántékára kente. Azonnal kihátrált a szobából, a szíve zakatolt, szinte fulladt. A pánik lassan elragadta, amikor eszébe jutott a kéken fénylő, vad Duna partján elhangzó apai mondat: Lassan, fiam, nem kell sietni.

( Légy itt, Léda ott – Ady közelebb; Bartók Plusz Operafesztivál Spanyolnátha művészeti folyóirat. 2019 )

Palackposta – Levelek Adynak

Házak közé taposott, olcsó cigarettabűz,
tüdőre húzott trágyaszag.
Arcok. Egyre karcosabbak.
Nevetni régóta tiltott, nem szabad.

Mélyebbek lettek itt a szemek.
Benned, bennünk, vacakol már minden.
Rozsdás fogaskerék, made in china cetli.
Elhazudott, elkent minket az Isten.

Disznófejű urak, olcsó parasztok.
„Feledjetek, hisz jól tudtok feledni.
Szívetekben már nem gyúl láng soha.”
Késő már nektek új utat keresni.

Idézet: Ady Endre: Feledjetek!… című verséből. 1899. október 4.

( Megjelent 2019. január 21. Irodalmi Jelen folyóirat )

Megbocsátó szép üzenet – Levelek Adynak

testem elmorzsolt karcsúsága
beégett karcos tenyeredbe,
Rég hervadt virág
életvonalunk megszakadt,
nyomát keresni nem merem,
szemedben pöttyökben ülnek álmaink,
mély verem. kút. poshadt. illata részeg.
hangod hangtál, átzeng az újságpapíron.
szerettelek.
s kutatni foglak, míg lehet
fövényes múltban, zavaros jelenben”.
szeretni, míg szív dobog bennem.
mert köszönök neked, annyi „volt Lédát
amennyit asszony megköszönni tud,
míg egy volt, nagy szerelmen lép át.
többé nem csókolhatsz szirmaim közé.
jöttöddel lettem teljes, s távozásod
asszonyos rab-útra taszít most újra,
elfeledlek, ahogyan lehet, félig csupán,
mert ott maradsz a kitöltött borban, cigarettafüstben,
az utcán, hol lábnyomodba pontosan lépek,
s Párizsba sem mehetek többé.
komótos, óvatos, női keggyel
megbocsátok,
s humorral, mosollyal várlak,
s ha sértett úri kedvvel el is fordulsz,
százegyszer-százszor varázsollak
újra, mert így szeretlek,
én.

( Megjelent 2019. január 21. Irodalmi Jelen folyóirat )

2 / 4 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén