Mikor először utaztam életemben külföldre, busszal mentünk. Édesanyám az utolsó pillanatban dobta le a lábam elé a bepakolt táskát, tessék, fogd, holnap utazol. Értetlenségemet látva csak mosolygott, másnap belém karolt és elindultunk a busz felé. Erdély, Románia, mondta, úgy volt én megyek, de közbejött valami. Egy kulacs vízzel és két doboznyi daedalonnal szálltam fel. Nagyjából végigaludtam az utat, vagy mosdót keresve, bokrok alá dőlve próbáltam túljutni az utazási betegségen. Soha nem bírtam sem az autót, sem a buszt. Mindig csak vonaton utaztunk és én szerettem a vonat tágasságát, a teret, a nagy ablakot, hogy felállhatok miközben kattog alattam a gép, sétálhatok.

Mikor a szállásra értünk, ami egy elképesztően fapados hely volt, én nagyon élveztem. Sötét, másnak talán barátságtalan diákszálló lehetett, vaságyakkal, de boldogan dobtam le a katonazsákot, ültem a nyikorgó ágyra és igyekeztem helyrebillenteni még mindig háborgó gyomromat. A többiek beszélgettek. Az út során összemelegedtek. Én lógtam csak ki, megint, de nem voltam mérges. Érthető, hogy nehéz összemelegedni valakivel, aki vagy alszik, vagy éppen bokrokba hajolva, hangjait visszafogva öklendezik.

A város tele volt emberekkel. Sétáltunk. A fickó, aki vezette a csoportot egyfolytában magyarázott, én pedig egy szót sem hallottam. Tizenhat lehettem akkoriban. Lenyűgöztek a házak, a szobrok, de leginkább az emberek. Hogy ugyanolyanok. Hogy akár én is lehetnék román, és akkor én is itt sétálgatnék naponta és románul vennék kenyeret, vallanék szerelmet és román nyelven becézne engem az édesanyám.

Erre mindenhol rácsodálkozom a mai napig. Hogy mennyire esetleges és véletlen az, hová születtünk vagy milyen nyelvet beszélünk. Hogy sokkal, sokkal több a közös bennünk, mint az eltérő. Amikor Korfun voltunk, Gregory, mikor az egekbe magasztaltuk az isteni ételeket, éppen úgy mosolygott, mint a dédi, mikor az első kanál leves után csillogó szemmel finomat mondunk. Glasgowban, a bolt előtt, éppen úgy kértek tüzet, ahogyan itthon feléd hajol az ismeretlen, szájában a cigarettával. Horvátországban úgy karolnak egymásba, vitáznak egymással a szerelmesek, mint a Nyugati pályaudvar peronján azok, akiknek annyira fáj a búcsúzás, hogy csak a pillanatnyi düh segíti az elválást.

Marton-Ady Edina