Bármilyen, nagyobb víztömeg

Bocsánat, kicsit kibillentem a blogolásból, megszakadt a lánc, de igazán igyekszem, hogy minden nap írjak ide is valamit. A napokban az iskolakezdés verte ki nálam a biztosítékot, mert egyszerűen nem értem, hogy vajon a SARS- CoV-2, melyik fehérjetüskéjével tapogatja le pontosan azt, hány éves gyerek ül az osztályteremben, de ezt kifejtettem a facebook oldalamon, ha valakit érdekel a véleményem, elolvasható, a hivatalos írói facebook oldalamon, vagy akár a privát oldalon is, mert ott is vannak nyilvános bejegyzések, nem is kevés.

Háromszorosan osztom meg ma magam. 

Egy olyan szép álmom volt az éjjel, amiben olaszul beszéltek hozzám, s én is olaszul válaszoltam, olaszul éreztem, nevettem, éltem a pillanatban, ami érdekes, mert nem beszélek olaszul, bár egy ideje gondolkodom rajta, hogy szeretném megtanulni a nyelvet. Rettenetesen hiányzik a tenger, a tó, bármilyen nagyobb víztömeg, pedig nem vagyok nagy utazó, két kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam külföldön és maradna szabad ujjam is. Talán ez a szűk, magunkra zárt világ okozza az elvágyódást, hogy éhezik az ember a tájra, a befoghatatlan távolságra, erdőre, hegyre, barlangra, hátizsákos nekiindulásra, hogy újra és újra megfogadjuk, minden nap, hogy mikor ennek az egésznek vége lesz, élni fogunk, táncolni, beiratkozunk kravmagára, boxra, bármire, amit eddig nem mertünk.

Megélünk akkor majd mindent, minden hajunkba simuló ujjat, minden csillagos ég alatti mély levegőt, elindulunk, abba az irányba, ami mi vagyunk, még mindig mi vagyunk, valahol mélyen, a napi rutintól elnyomva, mert ott él bennünk a gyerek, a tinédzser, a fiatal énünk minden álma, vágya, elképzelése arrol, kik lehetünk még, azon túl, akik most vagyunk.

Alig várom.

Marton-Ady Edina