MAE

Kategória: Novella

– Wonton

Harmadik napja, megállás nélkül zuhog az eső. A gyerekek gyilkolják egymást, harsány nevetés, keserves sírás kiszámíthatatlan hullámai verik fel a lakást. Hajnali fél öt és délelőtt tíz között három liter epét hányt. A fájdalom és erőlködés az egész testet görcsbe rántja. Ki kell tisztítani a vécét. Már megint barna, a vastagon felrakódott húgykőtől. Mikor tanuljátok meg végre rendesen lehúzni azt a kurva vécét. Igen. Ezt mondaná, ha lenne ereje egy mondatot is kinyögni, aztán szégyelné magát, a kurva miatt. Egy anyuka ilyet nem mondhat. A fürdőben kiöblíti a száját, megforgatja a szájüregben a kortynyi vizet, érzi, újra görcsbe rántja hasát a fájdalom. Nem szabad lenyelni. Köp egy nagyot, fülére illeszti a maszk vékony gumiját, körömkefével sikálja át a kézfejét. 

A konyhában a kenyérszeletek teteje megkeményedett. A margarinos doboz nyitva, a kés érintetlenül ott van, ahová hajnalban letette. Nem volt idő megkenni a szeleteket. Lassan araszol az asztalhoz, fogja a kopogó héjú karéjt, a pirítóba nyomja az elsőt. Falnak támaszkodva sétál a hűtőhöz, egy pillanattal tovább áll a kiáramló hidegben a kelleténél. Az áfonyalekvár illatától újabb görcs érkezik. A pirító kattan, gyorsnak kell lennie. Vékonyan keni el a margarint, de most nem elég precíz, lefolyik. A terítőn kinyújtózik a zsíros folt. Nézi, ahogyan aranysárgára szelídíti az enyhén sózott zsiradék a pirítóst, a sápadtságot elfedi a lekvár. Az apró áfonyaszemek kidudorodnak, akaratlanul jut eszébe, hogy a fekete darabok az epében talán vérdarabok lehettek. Beleborzong a gondolatba. Tálcára pakolja a kész áfonyás pirítósokat. Már csak szólni kellene a gyerekeknek. Bemenni a szobába, hogy ehetnek végre és hogy sajnálja.

Bámul ki az ablakon. Szinte tapintható a levegő a vízpárától, akár gombócba is gyúrhatná, mint gyerekkorában a havat, lapogatva, tömörödjön össze az a sok csillagpehely, keményedjen fényesre a kezében, Ha már hó nincs, hát gyúrhatna most felhőt, vastag feketét, vagy tompán fehér kis gőzgombócokat. Anyja fényképei jutnak eszébe Kínáról, a töltött gombócokról. Az utcai árusoknál vették őket, hús volt bennük, mesélte, isteni fűszerezéssel, rengeteget megettek, whiskyvel fertőtlenítettek minden étkezés után. Jót nevetett az anyja, mikor ő, aki soha még a határt sem lépte át, lelkesen elmagyarázta, hogy az a gombóc, az a wonton, ötfűszerrel ízesített sertéshússal töltik, vagy rákkal, de lehet zöldséggel is, ha az ember éppen vegetáriánus. Mekkora egy könyvmoly vagy, mosolygott az anyja, aztán recepteket kerestek, megtalálták azt a remek ázsiai boltot a Vámház körúton, ahol még szárított tücsköt is lehetett kapni, meg bambuszból készített párolóedényt és amikor már minden megvolt, akkor tűnt el az ismert világ. Kiszaladt alóluk, egyetlen perc alatt, csak az üres utcák és a baljós hangon bemondott hírek maradtak, az ötfűszer keverék a fűszerpolcon, érintetlenül és az anyja fényképe, fekete keretben. A görcs újra támad. Letépi a maszkot, a zsebébe gyűri. Milyen jó, hogy pont tegnap olajozta meg az ajtót, legalább már nem nyikorog minden alkalommal, ha hányni megy. Letérdel a csésze elé, kezét a gyomrára szorítva öklendezi fel a levegőt. Nincs már mit, suttogja, akkor miért, miért…miért? A vécédeszkára borul, homlokát karjára hajtva sír. Némán, meg ne hallják odakint. Megtörli a szemét egy darab vécépapírral, bedobja, nézi, ahogyan lassan átnedvesedik, feloldódik, lehúzza a vécét, hagyja dübörögni a vizet. A fürdőben sokáig sikálja a kezét. Mire kiér, a szél süvíteni kezd odakint, keményen csapódnak az esőcseppek a konyhaablaknak. Szereti az esőt. Tenyerét az ablaknak nyomva, szemét lecsukva hallgatja a kopogást. 

Szeretne kimenni. Hagyni, hogy bőrig ázzon, hogy fejére tapadó tincseiből patakként csorogjon nyakába az esővíz, leguggolva nézni, ahogyan a cseppek buborékokat ütnek a pocsolyákba. Varázslatos buborékok, mondta János gyerekkorukban. Fekete szeme parázsként égett míg megmutatta neki a szürkeségben egyetlen pillanatra felszikrázó szivárványokat. Ne akarjon mindig megfelelni. A rohamok elmúlnak, ha hagyja, hogy segítsek. Értse meg, el kell engednie ezt a perfekcionizmust. Meg sem ismerte. Ott ült, vele szemben a rendelőben, fekete szeme hidegen, várakozóan figyelte. Kedves Kovácsné. Mondja Kovácsné. Tudja, Kovácsné. A hangja mélyebb, mint a pocsolya fölé hajló kisfiúé. Az öltönye tökéletesen passzol, csuklóján drágának tetsző óra, gyűrűsujján fehér a karika. Talán, ha ott maradnak, a faluban, másképpen alakul. Ne eméssze magát Kovácsné. Meséljen. Meséljen az életéről. Majdnem átesik a gyereken, ahogyan megint a vécé felé siet. Megáll. Végig kell hallgatnia a csicsergést. Szájára szorítja a kezét, feszes a dereka, nem enged a fájdalomnak. Másik kezével megsimogatja a puha fürtös fejet, a lánya boldogan szalad vissza a többiekhez, kezében egy pirítóssal. Mielőtt a fajansz fölé hajol leveszi a polcról a fertőtlenítőt és a csőrös szájjal a perem alá önti. Zöld zselé kezd csordogálni lefelé. Öklendezik. Erősen mérgező anyag, szembe, szájba nem kerülhet.  Leül a földre, nekidől a falnak. A testi tüneteknek pszichés okai vannak. A magány, mint a rákos sejtek, a testben hatványozódnak. Meg kell találni a magány okát. Nem Kovácsné, nem a covid-magányét. Azt, amit már előtte is cipelt, ami maga köré épült, ami kizárta a régi kollégákat, a barátokat, ami létrehozta ezt a légüres teret, amiben az egyetlen menekülés a tökéletes rend megteremtése. János szeme izzott a homályos rendelőben. Igen, akkor sírt először.

Csöngetnek. Nehezen áll fel, ha nem múlnak a rohamok, egy órán belül kidől a kanapén. A fürdőben szájvízzel öblít. Vörös kézfejét újra áttörölve az ajtóhoz lép. Nem néz az előszobai tükörbe, csak a ruháját simítja el. A kulcs nehezen fordul. Még nem nézett utána, mit kell vele csinálni, hogy ne akadjon. A feltáruló ajtórésben gumicsizmában, farmerban, magas nyakú garbóban János áll. Szivárványszínű esernyőjéről a lába mellett tócsába gyűlik az esővíz.

– Öltözzetek.

Támasztóláb

Az apám hibája volt. Az apámé, aki végül, tizenkét éves koromban hazahozta azt a csellót. Anyám, aki minden reggel tökéletesen megtervezett és kivitelezett külsővel lépett ki a hálószobájukból, rajongott a csellóért. A Sarolta utcában álló közösségi tér egyik szürkére festett előadótermében, a tizenegyedik születésnapom után, minden pénteken cselló-esteket tartottak. Péntek délután a haját fényes, szőke loknikba bodorította, szájára rikító, élénkpiros rúzst festett fel. Az illata még sokáig ott maradt velünk a nappaliban. A nappaliban, ahol apám ült. Velem. Minden péntek este. A kanapén. Csendben ültünk. Én a kandalló párkányán álló órát figyeltem. Minden pénteken fél órának kellett eltelnie ahhoz, hogy apám megszólaljon. Az első tíz percben mozdulatlanul, kezeit térdén nyugtatva ült.  Később a zakóját maga mellé hajtogatta a plüss kárpitra, álla alatt két gombot megnyitott az ingén. Újabb tíz perc következett. Bámulta az ajtót, amin anyám tűsarokban is stabil, virágos kartonba rejtett teste eltűnt. Néha azt gondoltam, nem normális. Attól féltem, egy őrült az apám. Ültem mellette zsibbadó testtel, és rettegtem. Hogy én is bolond leszek. Hogy ez vár rám. Amikor letelt a laza tíz perc, apám felállt a kanapéról. A hűtőhöz sétált. Fényes, fekete cipőjén megcsillant a fény. A fagyasztó ajtaja pukkanva nyílt ki, egy pillanatig pont azzal a merev, üres tekintettel bámult befelé, pislogás nélkül, ahogyan előbb az ajtót figyelte. Kivette a jégtől deres karcsú üveget, a pultról a szódásszifont. Visszasétált hozzám, a kanapé előtt álló asztalra tette az üvegeket.

– Kérsz?

Ezt minden alkalommal megkérdezte. Nem nézett rám.

– Én nem ihatok még olyat. Anyu megtiltotta.

a linken, a Felhő Café oldalán, tovább olvasható. Marton-Ady Edina: Támasztóláb

A nyolcadik ajtó

„Zöldposztós asztalon, hanyattfekve, párnám a kofferom.”1 Várok, hátha megérkezel végre, a szoba üres, százhúsz napja csak én vagyok, magam, ajtómra vörösen izzó cetlit simított valaki. Visszatérsz. A lenyugvó nap csúcsokat fest, falnak támasztott bicikli, egy magas férfi, aki aktatáskáját maga mellett tartva vár az üveg előtt, összeolvadó árnyékuk szürke palotát rajzol a falra. Odakint a villamos csilingel, azt képzelem, valaki a sínre feküdt, onnan néz most fel az örök kékben sodródó, tajtékot vesztett felhőkre. Az eső illata belopózik hozzám, mellém fekszik, nedves hajtincsei nyakamba csapnak, ahogyan mélyre szívom az illatot. Zene szól. Libretto. A konyhai eszközök zaja felhasítja itt-ott a finom muzsikát, szinte kibelezi, előtüremkedő, alakvesztett minták, s a kukta hirtelen színpadra lép, fütyülése teljesen helyénvalóan fals. Készülő nyitás, a lélek elrendezi, kisimítja szögleteit. Hamarosan minden megérkezik majd, formát ölt, mint az Ady-dombokon a képzelet, ahová, mint gyermek a rét közepére, úgy ültünk ki, tisztán, telve világmegváltó vággyal, kinyitni mind a hét csukott ajtót, „szél bejárjon, nap besüssön”2. Hét ajtó, hét krajcár, ránk borult ott a föld, az erdő, az isten. Felülök, kofferomat az asztal mellé teszem, a szék lábai nyikorognak, recsegve roppan a fa, miközben hátradőlök. Judit lép ki a konyhaajtón, derekán az övre nehéz, ormótlan karikán függő rozsdás kulcsokat képzelek, kezében hófehér abroszok, teríteni kezd, a hét asztalra gyűrődés nélkül kerül fel a damaszt, csendül az ezüst, a porcelán, mint elefántcsont, fénylik. Az órámra nézek, a mutatók visszafelé haladnak, húsz, százkettő, százhúsz, már mindjárt összeér a minden pillanat, itt vagyok, s te is itt leszel. Felnézek, mikor nyílik a nagy, arannyal beszőtt ajtó. Vendég, sikolt fel Judit, de talán Klára vagy Erzsébet, arca folyton változó, hogyan lehet megismerni a nagy szerelmet. A csengő csak halkan csilingel az érkezésre, de nem te vagy, idegen asszonyok jönnek, gyönyörű, csodálatos nők, ruhájuk fénylik, arcuk vonásain időtlen a szépség. Hajukban csillogó diadém, apró korona, vállukon prémmel szegett köpeny. Egy nagy asztalhoz ülnek, öt székláb nyikorog, ahogyan rátelepszik a boldog társaság, s a pincér máris ott terem, mit hozhatok, hajol meg elegánsan, s én megismerem a hangját, ő fütyült az előbb a konyhában. Iparkodik, szinte repül, talán szerelmes lett, hiszen „először a szem csókol”3, fehérbor csillan és csendül a kristálypohár. Megtelik lassan a terem, román néptáncosok érkeznek, magyarok, egy fából faragott királyfi, darabos mozgásában már ott a halál, mögötte egy rövidhajú lány, s egy zöldbe öltözött férfi, egymásba karolva, s valahol hátul, a félhomályban, végre megszólal a zongora. A szobát hirtelen duruzsolva járja át az élet. Mióta várok, hogy egy percre egymásra nézve összenevessünk, mert annyi a közös, mint ami más, mert „Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít, a tücskös éjbe, fátyolbimbait, bontja bodor füst, s hold, ezüst virág, nyíl a felhők közt, arc, más arcon át, jön, itt van, már nincs, erdők, városok, örvénye forgat”4. Nyílik az ajtó, s te végre belépsz, arcod pont olyan, mint a képeken, csak a szemed lett idősebb, a szempár, ami rám tekint. Itt vagyok, lépsz oda hozzám, kezet fogunk, hosszú ujjaid hidegek, mint az eső után megmaradt pocsolyák vize odakint. Lőrinc. S így kimondva oly esetlen ez a név, már vissza is szívnám magamba, de csak mosolyogsz, s másik kezeddel bölcsőbe zárod tenyeremet. Leülünk, a pincér vörösen izzó bort tölt poharainkba, beszélgetünk, egymás felé hajolva, az elefántcsont tányérokon megérkeznek az ételek, s a zongora billentyűiből előcsalogatott zene bejárja Budapest időtlen utcáit. Nem veszi észre senki, mikor hullik le az ajtóra ragasztott végzés: vége.


1 Szabó Lőrinc: A mozdonyfűtők otthonában
2 Balázs Béla: Kékszakállú herceg vára
3 Szabó Lőrinc: Káprázat
4 Szabó Lőrinc: Tücsökzene 7 — Táj épül, omlik

( Szabó plusz Bartók Spanyolnátha XVII. évfolyam 5.szám )

Migrén

Balzsamos volt az éjszaka, így mondták egy időben, de Béla elképzelni sem tudta, hogy a balzsam hogyan lehet illatos. Gyerekkorában az anyja mindenre azt a pici piros tégelyt húzta elő a zsebéből, csillogó szemmel, élvezettel merítette bele az ujját a citromsárga, nyúlós anyagba, hüvelyk- és mutatóujjának ujjbegyével kéjes, körkörös mozdulatokkal elmasszírozta, majd utána nyúlt. Akkor tanulta meg, hogy egy férfi, akármilyen fürge, gyors észjárású is legyen, soha nem tudja kikerülni a nők pusztító akaratát. A rendkívül erős illatú, magyarán szólva, büdös vietnámi balzsam természetesen nem gyógyította meg soha, éppen úgy fájt a feje, mint a kenés előtt, a szúnyogcsípés, csalánnal való barátkozás, focis, biciklis balesetek pontosan ugyanúgy lüktettek, égtek tovább, ő viszont örök életére meggyűlölt mindent, ami pici, piros és illatos. Már jó egy órája sétált. Evett egy fagylaltot, átsegített három öreg nénit a zebrán, meghallgatott egy utcai zenészt, aki őzbarna, szomorú hegedűn húzta a nótát. Otthon, vidéken egy ilyen ember a csárdában zenélne. Az apja jutott eszébe, a mélyen ülő sötétkék szeme, barázdás, kottaszerű homloka, a Duna-part. Halászlevet ettek egyszer, a Duna-parti halászcsárdában. Fűszeres, gazdag lében úsztak a halszeletek, az apja óvatosan szálkázta ki neki a falatokat. Lassan, fiam, nem kell sietni, mondta, s fél pohár bort is töltött neki, pedig nem volt még akkor tizenhat éves. Egy hajtásra itta meg. Nem tudott már lassabban sétálni az Operaház felé, zsebében ott lapult a jegy, a barátjától kapta. Az a nőfaló, olajos tekintetű gazfickó, neki kellene most itt sétálnia, morgott a bajsza alatt, de valójában nem volt mérges, csak kíváncsi. Nem tudta, ki lesz a partnere a kétszemélyes páholyban. Nem igazán bízott meg barátja ízlésében, mert bár nagyon kedvelte duhaj, konok természetét, társkereső irodát nem nyitott volna vele közösen. Mindketten tudták, hamar tönkrementek volna, ha a tulajdonos az összes nőre rárepül. Ne legyél igazságtalan, korholta magát félhangosan, belső zsebéből elővette a laposüveget, nagyot húzott belőle. Az erős, alföldi bor égette a torkát. Köhögött, krákogott egy kicsit, levendula illatú zsebkendőjével megtörölgette bajuszát. Az Operaház. Eltakart szájjal kacagó hölgyek, hatalmas mellüket gyöngysorral kiemelő asszonyok, mindenki díszes, nehéz kelmékbe csomagolva. Puccini kedvéért én is megtettem, gondolta, és megigazította a szorosra húzott övvel magán tartott, élre vasalt nadrágot, majd fényes, hátraolajozott frizuráját is átsimította. Kopogtak körülötte a magassarkú cipők, páran ráköszöntek, ragyogó tekintetű férfiak léptek oda hozzá kezet fogni. Mikor elindultak befelé a baráti társaságok, Béla felnézett. Szerette ezt az épületet, a homlokzatot, a márványból faragott szobrokat. A szfinxhez sétált, a Dalszínház utcaihoz, nézte az oroszlántestű női alak vonásait, de nem látta. Egyszerűen nem tudta felfedezni a hattyúasszonyt, hiába zúgott még fülében a csendes éjszakában elszavalt részeg vallomás, a hatalmas eséssel záródó udvarlási ceremónia. Ő a barátja arcát látta a márványból visszaköszönni, férfias, kemény vonásokat, és az a babérkoszorú, na, az is inkább hozzá illik. Elővette a zsebórát, fellépett az első lépcsőfokra. Ragyogott a bőrcipő a lábán, gyomrában gombóc. A fény mindent betöltött odabent, egy percre úgy érezte, minden bűne megbocsátatott itt, ezen a helyen. A páholyhoz érve nagy belégzés. Csak kicsit remegett a keze, mikor elhúzta a nehéz, vörös függönyt. A nő vállát látta, a nyak vonalának gyönyörű ívét, a büszke, egyenesre húzott, hátrahulló, göndör tincseket. Lenyűgöző. Átfutott rajta az izgalom, alig hallotta a színpadon felhangzó Puccini-ária sodró lendületét. Csak a nő volt és ő, az egész világon, sőt, az egész világegyetemben. Lépni próbált felé, amikor megérezte. Óvatosan, párducként osont a nő háta mögé, a gyanútól szinte megkövült, elfehéredett. Az egyébként kifejezetten jóképű, pirospozsgás arcú férfi torkából vékony, macskanyávogásra emlékeztető hang tört elő, amikor álmai asszonya, ezüst flitterekkel kivarrt táskájából elővette a kis piros tégelyt, és kéjes, körkörös mozdulatokkal a halántékára kente. Azonnal kihátrált a szobából, a szíve zakatolt, szinte fulladt. A pánik lassan elragadta, amikor eszébe jutott a kéken fénylő, vad Duna partján elhangzó apai mondat: Lassan, fiam, nem kell sietni.

( Légy itt, Léda ott – Ady közelebb; Bartók Plusz Operafesztivál Spanyolnátha művészeti folyóirat. 2019 )

Kifelé!

Embereken keresztül szeretünk meg dolgokat, minden áthaladótól kapunk valamit, Gergő nekiadta a vizet, a Föld összes vizét, tavat és tengert, a végtelen, óriásira nőtt óceánokat, cápákkal és korallokkal, a mélyben tengődő vak, furcsa halakkal, neki adta az örvényeket, a tajtékos habokat, a partra vetődő hullámok moraját.

Lassan dugta lábát a vízbe. A felhajtott nadrág erőszakosan szorította vádliját. Hideg volt a víz, rettenetesen hideg. Felnézett. Az éggel összeérő szürke tavat figyelte. Milyen párás, ködös ez a nap, sehol a túlpart, csak ő van meg a víz, a víz meg ő, a hotel sincs a háta mögött, az unott tekintetű, koszos kézelős pincér, a nyikorgó, instabil ágy a szobájában, a folyamatosan csöpögő csap, az egymásra halmozott, szürke kosszal fedett napozóágyak, mennyire fájt, pár perce, mikor belerúgott a stócba. Inogni kezdett az egész. Arra gondolt, ha rádől, akkor vége, itt pusztul, még csak észre sem veszi senki, talán csak a vacsoránál tűnik majd fel, amikor nem ül le a kikopott, vörös bársonyszékre, hogy elfogyassza a kétes kinézetű felvágottas szendvicset. Ráült a felhő a falura, ködfelhő, összekapaszkodó vízgőz, hákettőó, őrült molekulaszerelem. Összehúzta a kabátot a mellkasán. Belelépett a tóba. A hideg éles késként szaladt fel a combjáig, egyre feljebb kapaszkodott, összerántotta az izmokat. Nem érdekelte. Határozottan lépett beljebb a vízbe, érezte a talpa alatt a puha, bársonyszerű iszapot, ujjaival belemarkolt, elengedte, csukott szemekkel kutatott talpával kavicsok után.

Az apja azt mesélte, a dédapja fel tudta szedegetni a lábujjaival a leesett dolgokat. No, fiam, te is örököltél valamit, kacsintott rá, de lehet, nem is ő volt, tette hozzá kezét a fejére téve egy pillanattal később, és nevetett. Mindig nevetett. Nevetés közben tudta a legnagyobbakat hazudni. Csokoládészín szeme ragyogott olyankor, arany szikrák költöztek bele. Dolgozni voltam, mondta, fehéren ragyogtak a fogai, a kacagás betöltötte a nappalit, ő a dohányzóasztalnál ülve rajzolt, az anyja állt derekára kulcsolt, háromszögbe hajlított kezekkel, mint valami különös amfora, mozdulatlanul. Az apja jó ideje nem velük nevetett. Ha csendes, mosolygós beszélgetés telepedett az asztal köré ebédnél, szomorú lett az arca. Magányos, ázott tekintettel kavargatta a levest, morogva, hogy hideg, hogy ő valójában nem is szereti a lúdgége tésztát, miért egészben van főzve a répa, bezzeg az anyja, az áldott asszony, annak a levese megállt a kanálban. Tudta, hová kell csapni, hol fáj a legjobban, a beálló csendben kisimult az arca, éveket fiatalodott, kamaszos, önző indulat ült ki a szemzugába, kegyetlen elégedettség.

Beljebb megy pár lépést a szürke, alig kivehető hullámzásba. Az északi partra kellett volna utaznia. Ott mélyebb a víz. Még pár lépés, és már fojtogatná. Emlékezett az utolsó nyárra, tízéves volt, a megfeszülő kar ropogása, be akarják húzni a vízbe, ott várja az apja, szeme sötét, érett gesztenyeszínben csillog, szinte feketén, kaján a mosoly a szája szegletében, mindenki hangosan nevet, boldogság hullámzik a forróságtól remegő levegőben, csak ő fél. Fél, kegyetlenül. Nehezen kezdődik az úszásoktatás, nézi a feszített víztükrű medence kristálytiszta vizét, a víztől elmosódó csempe görög mintázatát. Hiába telt el a húsz év. Szegény Gergő, mennyire próbálkozott, szinte csak vele foglalkozott az órákon, türelmesen, most is érzi az ujjait a derekán, elég csak rá gondolnia, azokra az erős, hatalmas kezekre, amik a víz felett tartották. Gyengéd ujjak voltak, sohasem szorítottak erősen, nem tolakodtak, óvatosan simogattak, lágy szellőként szaladtak végig a hajban, ha elakadtak reggelente a kócban, óvatosan bontogatni kezdték, míg el nem simult a hullámos barna tincs a párnán. Embereken keresztül szeretünk meg dolgokat, minden áthaladótól kapunk valamit, Gergő neki adta a vizet, a Föld összes vizét, tavat és tengert, a végtelen, óriásira nőtt óceánokat, cápákkal és korallokkal, a mélyben tengődő vak, furcsa halakkal, neki adta az örvényeket, a tajtékos habokat, a partra vetődő hullámok moraját.

A víz már a térdéig ér. Mióta gyalogolhat, nem tudni, fogalma sincsen, nem látni a partot, nedvesen gőzölög körülötte a köd, félni kezd. Mi lesz, ha nem talál vissza? Ha nem találja meg, merre van a part? A remegésről már nem tudja eldönteni, hol fakad, szeretne összegömbölyödni, forró teára gondol, a párna mélyedésére maga mellett, a lepedő még langyos, embert dajkált egy perce, hallja a férfi hangját a fürdőben, dúdol, soha nem énekel. A köd sűrűsödik körülötte. Vastagodó gomolyok közt próbál tájékozódni, a hullámok erősödnek,nincs itt helyed, menj, a farmer elnehezedik a combján, az iszap nyúlóssá válik a lábujjai közt, ragad, húzza, szinte rántja lefelé, már nem keres benne kincseket, a dédapa, ha volt is, rég halott, de ő él, élni akar. Vissza kell menni. Újra belerúgni a retkes napozóágyba, visszabújni a párnák közé, megenni azt a rettenetes szendvicset, megtanulni a pillangót, igen, meg akarja tanulni a pillangót, repülni akar, szállni, a vízen át, ki a vízből, fel a lépcsőn, bele a percekbe, az ölelésbe, a veszekedésbe, a kibékülésbe, a sírásba, az együtt nevetésbe, ki innen, kifelé. Milyen lassan halad, mintha visszafelé menne térben, időben, mintha nőnének a hullámok, de nem, már látja a lépcsőt, letörli a vizet az arcáról, liheg, zihál, remegő kezekkel kúszik fel a csúszós fémen, halkan kong talpa alatt az öreg lépcső. A legfelső fokon leül, a köd elnehezül, sötétebbre vált. Kibontja a haját, hatalmas sóhaj szakad ki belőle, előrehajolva simogatja érzéketlenné vált lábujjait, aztán hirtelen, minden előjel nélkül kitör belőle a nevetés. Kacag, nagyon hangosan, a hangja visszhangzik a víz fölött, megsokszorozza a tó, mintha ezernyi asszony nevetne, ezernyi arcú asszony – de csak ő van ott, mint mindig, teljesen egyedül.

( Megjelent az Irodalmi Jelen folyóiratban és online. 2018 )

Valami idegen

Nem látta ki volt. Egyszercsak a kezébe került az apró, hurkapálcikára ragasztott zászló. Megdermedt. Mintha ott állna, kilencévesen, érzi a térde alatt a cérnaharisnyát, fáj, szorít, de nem lehet letolni, tilos. Gyűlöli a szoknyát, télen hideg, nyáron befúj alá a szél, libabőrös a combja. Mindig is irtózott a lábaitól, lám, van, ami nem változik. Pipaszár, furcsán göcsörtös lábak ezek, nem áll rajtuk sehogy a nőiesség. Erőszak a szoknya, a lakkcipő. Hallja, nevetnek a fiúk a hátsó sorban, a nevét sustorogják. Tegnap lány létére megverte a Szabót az iskola előtt, mert azt mondta, nincsen olyan név, hogy Krisztián, nem is létezik. A bátyja neve. Most csak hátra kellene néznie, és elhallgatna. Ismeri már a fajtáját. Az apró, gyáva disznószemét, a mozdulatot, ahogyan behúzza a nyakát, közben elráncolódik a háj az álla alatt. Belesüppedt az ökle a húsába. A dagadt Szabó összegörnyedt. Az orra vére a térdére folyt. Ő undort érzett, szégyent. Otthon hosszú percekig sikálta az ujjait a gőzölgő, forró víz alatt. Szabót még legyőzni sem mulatság. Felhangzik az induló, magasra kell tartani a zászlót. A tanárnő mellette áll, összeszorított szájjal, árgus szemekkel figyeli, mert ő mindig elblicceli a lobogtatást, vele mindig baj van.

Mióta kénytelenek voltak a faluba költözni, az anyja busszal jár be a városba munkába minden hajnalban, és este ér haza. Az asszonyok összesúgnak mögötte, nem szokás ez a környéken, ráadásul miniszoknyában jár és bársonyzakóban.

– Szép asszony – mondják rá mély, reszketeg hangon a férfiak a kocsmában, mintha ez bók lenne.

Gyakran jár abba a sötét, sör- és pálinkabűztől nehéz levegőjű helyiségbe, már sötét olyankor az utca, visszafelé ketten lépkednek majd, az apja és ő. A járda szélén az orgonabokrok a feje fölé érnek, mélyen leszívja az levegőt, megpróbálja elraktározni a sejtjeiben. Nem is sejti, milyen mélyen beleivódik ez az illat, anyaként is visszahozza majd ezeket a perceket, a nyugodt magány pillanatait. Alszik a falu, kutyák ugatnak az éjszakában. Fáj neki ez az idegenség. Gyerek még, meg akar felelni.

Lanyhuló karjába Julika néni csíp bele.

– Lelkesebben! – sziszegi a foga között. – Ne ábrándozz! – Nikotintól sárga ujjai a piros zászló felé mutatnak.

Szorosnak érzi a létezést, alig kap levegőt. Zsibbad a csuklója. Bírni kell.  Egyszer vége lesz. Másfajta ünnepekről álmodik, amilyenekről olvasott. A házukban plafonig érnek a könyvespolcok. A szülei gyűjteménye, egy régi, idilli korból, az egyetlen megmaradt, közös szenvedély. Fekete vascsöveken nyugvó, régi deszkákon sorakoznak a kötetek, színes gerincű jó barátai. Összemosódnak bennük a történetek. Válogatás nélkül olvassa Hugót és a Pöttyös Könyvek hősnőinek kertvégi kalandjait. Képzeletében az az ünnep, ha leveheti a cérnazoknit, vagy ha fel sem kell venni, egyszerűen csak menni, csupasz lábakkal, végig a vurstliban, mélyre szívni a vattacukor émelyítő illatát, megállni a katonazöld egyenruhás férfiak előtt, megcsodálni a trombita csillogó aranyszínét, visszamosolyogni, amikor rákacsint az egyik zenész, felnyeríteni azon a furcsa, éles gyerekhangon. Lesz majd ilyen. Egyszer. Egy igazi ünnep, szabad döntésekkel, az ő döntéseivel telezsúfolva. Az erős napsütésben páran kidőlnek a mértani sorból, nekik vizet adnak, a többiek száraz torokkal figyelik őket. Minden gyerek egyetlen gondolatban egyesül, az iskolai ivókút hideg csobogásában. Irgalmatlan a szomjúság. Mindjárt vége lesz. Már az utolsó mondatokat darálja el az igazgató, feje fölött a búzakalászos címerrel. Gyorsnak kell lennie. Futni kell, rohanni, az utolsóknak már csak langyos víz jut majd, nem akar utolsó lenni. Soha. Szózat recseg, kötelező az ének. Próbál halkan dalolni. Tudja, milyen fals a hangja, nem is erőlteti. Később sem tanul meg énekelni, a gyerekeinek is inkább verset mond majd az ágyuk mellett, Petőfit, Adyt, ami eszébe jut. Szeretik a gyerekei a verset, könnyen tanulják az óvodában, nem gond az sem, ha hosszú. A fia az idősebb, ő sem tud énekelni, nem találja a hangszínt, elrontja a dallamot. Sokat sír miatta, az óvónő rápirít, legyen ügyesebb. Mindenben jónak kell lenni. Rajz, ének, vers, mozgás, különórák, fakultáció a nagycsoportban.

– Anya, szomjas vagyok – szorítja meg a kezét a fiú.

Most is akkora a forróság, mint azon a régi napon. Hazafelé tartanak az ünnepségről, kíméletlenül tűz a nap, Budapest aszfaltján próbálgatja az erejét. Leszállították az embereket a villamosról, felpúposodva, dorombolva hajlítják meg hátukat a sínpárok. A zebra másik oldalán megállnak. Leguggol a járdán, a fia is letérdel mellé. A hátizsákban hűvös van, kihúzza a kulacsot, még jeges, elveszi a zászlót a kisfiú kezéből. A gyerek nagyokat kortyol a mentával és citrommal ízesített, buborékos vízből, majd borzongva kinyújtja a nyelvét.

– Csíp – dörzsöli meg a száját.

Szorítja a kezében a fia zászlóját, nem akarja eldobni, de továbbvinni sem. Elteszi a kulacsot, körülnéz. Az a férfi, a kanárisárga ingben. Az ünnepségen is ott volt. Tőle kapták a papírlobogót. Két sarokkal van mögöttük, egy asszonnyal beszélget kedélyesen, aki egy keménypapírból épített pult mögött áll. Sötétkék alapon fehér betűkkel ordít a politikai szlogen, egy nő ezer foggal mosolyog a képen.

– Gyere, menjünk – fogja meg a gyerek kezét.

Nem tudja még, hogyan adja vissza a zászlót. Mondatokat próbálgat a fejében. A fia közben méltatlankodva rángatja a kezét, fagylaltot ígért neki, már közel volt az Európa Kávéház, érezték a sütemények illatát, hely is volt a teraszon, most mégis visszafelé lépkednek. Mintha nem is telt volna el az a huszonnyolc év, mintha minden fejlődés, eredmény megsemmisült volna, érzi a térde alatt a cérnazoknit, a fájdalmat a karjában, ahol belecsíptek. Egyetlen, hurkapálcikára erősített papírdarab. A férfi lendületesen magyaráz az asszonynak, affektálva ismételgeti a szokásos mondatokat, aprókat biccent egy-egy sor végén. A kanárisárga ingből kidomborodik a hasa, nevetségesen apró kezében tollat tart, húsos ujjába belenőtt az aranygyűrű. Ő türelmesen vár, nem törődik most mással, hiába érzi magán a nő kérdő tekintetét, árnyék csupán körülötte minden, csak a férfi elfolyó arcélét figyeli. Végre ránéz. Felismeri azokat az apró disznószemeket, egy pillanatra átfut az agyán a gondolat, talán a Szabó, de tudja, hogy a Szabó meghalt, még fiatalon, ott a faluban, egy árokban találták meg, a szülein kívül senki nem ment el a temetésére. A gyűlöletben nincsen szánalom. Szó nélkül visszaadja a zászlót, nem akar beszélni ezzel a férfival, túl sok hozzá hasonlót lát mostanában, mintha gyártanák őket, klónoznák, falakat építenek, virtuálisan égetik a könyveket, és azt hazudják, nincsen olyan név, hogy Krisztián. Egy percig egymásra merednek, majd a húsos ujjak végre elveszik a lobogót. A mosoly kopik, lassan olvad, apró ráncokban folyik el a tónustalan arcról, és valami más érzelem veszi át a helyét. Valami régi. Valami új. Valami idegen.

( Megjelent az Irodalmi Jelen folyóiratban és online. 2016 )

Úgyis elfogyott

Birs a kanapén ült. A tegnapi fogászati kezeléstől még vastagon égett az ínye. Borotválkozni vágyott, viszketett a bőr a borosta alatt. A lüktető érzés néha felerősödött. Tíz perce szemezett az asztalra tett fájdalomcsillapítóval. Olyan könnyű. Egy tabletta, semmi diszkomfort. Nem. Felkelt, az íróasztalhoz sétált. A szék hangosan csikorgott. A parkettán karcok. Hosszú, apró, hullámos, egyenes, mélyebb és felszíni hasadás.  Az anyja most kiabálna vele. Térdre esne, ujjával simítaná a sérülést, mintha az ujjbegy érzékeny matériája meggyógyíthatná a fán hasított sebeket. A másik lehetőség, hogy csak nézne. Nézne azokkal az átható, kék szemekkel, azzal a mély, gyomorforgató szomorúsággal a szemében, amivel a megfakult, sárga szélű képeket nézte az albumban, vagy az ő apját, mielőtt az örökre kifordult az ajtón, mely azóta darabjaira hullott. 

Ma is emlékszik hosszúra nyújtott lépteire, mintha saját magát akarta volna leelőzni. A lóversenyen látott ilyet, egy nyári hétvégén, amikor az apja magával vitte. A cigaretta a szája sarkába tolva, a szeme szinte kiugrott a gödréből, miközben előre dőlve figyelte a pályát. A lovak elhagyták a rajtvonalat. Minden sejtkötegben, mozdulatban ott volt a győzelem ígérete. Ha elég gyors, elég erős. Ha megvan az összhang a nyeregben álló, halovány zsokéval, aki olyan feszes, mint az íjon a húr. Félt. Elpattan az a test egy óvatlan pillanatban, talán ott, abban az utolsó kanyarban, ahol összetorlódnak a lábak, már nem is látszik, kihez tartoznak, mintha nyolclábú lovak szaladnának a porban, az emberek kiabálnak körülötte, de ő csak a lábakat nézi, a zsokét, akinek vékony vonal csak a szája, óvodában rajzolt ilyet, soha nem mosolygósat, csak egy vonalat, az óvónők kérdezgették, miért nem görbül. Így élünk. Felelte. Akkor hátat fordítottak és suttogtak, de ő kihallotta a hangjukat a gyerekzsivajból. Koravén, problémás, deviáns. Nem értette a szavakat, de érezte, hogy itt most egy pecsétet nyomtak rá, ahogyan Misire, a disznóra is rásütötte a bélyeget a nagyapja a hátsó udvarban, azon a tavaszon, amikor megkapták. Még ma is emlékszik rá, soha el nem felejthető egy síró disznó hangja, mintha beleégne a dobhártya szövetébe. Kihányta a vasárnapi ebédet, a porhanyós disznósültet és a vajban sült krumplit. Az anyja dühös volt, sírva fakadt, de az apja csak a fejére tette a kezét, és a szobájába küldte. Aznap már nem kapott enni.

Csöngetnek. Feláll az íróasztaltól, újra lüktet a foga, hamarosan beveszi azt a fájdalomcsillapítót. Az ajtóhoz sétál, tíz óra van, biztosan a postás lesz, mindig ilyenkor jön, órát lehetne igazítani hozzá. Idősebb férfi, minden zegzugát ismeri a városnak, minden alkalommal elszórakoztatja egy új történettel. Miközben nyitja az ajtót, már a nyelvén tartogatja a kifogást, sajnos ma nem megy. Tegnap a fogorvosnál volt, igen, ne is mondja, rengeteg pénz, de muszáj, az sztk-ban a múltkor elszúrták a tömést, gyökérkezelés lett a vége, persze magánorvosnál. Az egész beszélgetést megírta. Előre. Mosolyog, kicsit feszesnek érzi bal oldalon a bőrét. Talán bedagadt. Hideg levegő csap az arcába. Az ajtónyílásban Juli. Nagyon csinos. Új, bordó kabátban van, jól kiemeli a mellét, elrejti az asszonyosan gömbölyű csípőt, ami kihordta a közös gyermeket. Mély lett a csend közöttük utána, áthatolhatatlan. Látta a szemében az irtózatot, amikor megérintette, az arcára kiülő ürességet, amikor az üres hátsó szoba felé indult. Ő tüntette el a bútorokat, a névre hímzett textilpelenkákat, rugdalózókat, az asszony kötötte apró takarót. Azt gondolta, érzéketlen, hogy igazuk volt az óvónőknek, nem klappol nála valami, mert sírnia kellene, dühöngenie. Nem érzett semmit. Élre hajtogatta a dolgokat, elrendezte a dobozban, aztán elvitte egy barátjukhoz. Ők egy hónappal későbbre várták a sajátjukat, Szilvit, aki kopaszon és ráncokban gazdagon ordította bele a világba, hogy itt van, ő nem halállal kitömve született, kéken, magát megfojtva még odabent, ahol senki sem segíthet. Nézi a nőt, ez most fáj. A piros arca, a csillogás a szemében, a mosoly a halovány színű rúzsa alatt.

– Mit akarsz?

Az asszony nem válaszol, egy nagyméretű borítékot nyújt, enyhén remeg a kezében.

– Mi ez?

A régi, kék szempárba néz. Semmi nem változott. Nem beszél hozzá. Nincsenek szavak közöttük. Minden el nem mondott mondat, ölelés, csók belegömbölyödött abba az apró testbe. Eltemették. Feltépi a borítékot. Nem kell elolvasnia, már a fejlécen ott a lényeg. Válás. Közös húsz év. Eltemetett szülők, eladott házak vidéken, újrakezdés, beleöregedés, éjszaka megszámolt ősz hajszálak a halántékon, új szeplők az asszony melle alatt. Vége. Becsapja az ajtót. Látja az üvegen át az alakját, hallja a kiszakadó sóhajt. Erősen koppannak a cipősarkak, távolodnak. Becsoszog a szobába, a dohányzóasztalra dobja a papírokat. Surrognak, egy-kettő a földre hullik. A pohárban már meglangyosodott a víz, elillant az erős klórszag. Kivesz egy tablettát. Könnyen csúszik a gömbölyű szem, víz sem kell hozzá. Hamarosan jobb lesz. Elmúlik. Kezébe veszi a papírdobozt, lassan, komótosan gyűri galacsinná. Úgyis elfogyott.

( Megjelent az Irodalmi Jelen folyóiratban és online. 2016 )

Titkok

Elgémberedett a lába a zsámolyon. Utoljára nyolc évesen ült hasonlón, a nagymamánál.  Aprócska konyha, a sarokban kredenc. Soha nem volt szabad belenyúlni. A rengeteg fiók, ajtó, üveglap mögött titkok rejtőztek. Papírok, a nagymama kiismerhetetlen betűivel, dobozok, amikből furcsa, édeskés szag szivárgott. Engedelmes gyerek. Nem ment a bútor közelébe. A fából kifaragott, apró székről találgatta, miket rejtett el a nagyi. Vágyott a cikornyás betűkkel teleírt lapokra, az öreg, zsírfoltos levélborítékokra, amiken furcsa bélyegek őrizték az elfeledett emberek nyálmintáit. Neki kevés kincs jutott. Üveggolyó, pár apró kő, meghajlított, virág mintába feszített ólomdarab. Már tudta, a felnőttek más dolgokat őriznek. Mint az anyja. Az éjszakai ablak mellé kuporodó nőalak. Minden héten ott ült, a papírra bámulva, amit az apró, kék-fehér korondi vázába rejtett. Kíváncsi volt, mi lehet a papíron, de hiába mászott fel a görgős dohányzóasztalra. Mire az új terv készen állt, a korondi eltűnt a helyéről. Pedig milyen pontosan kiszámolta a magasságot.

Furcsán jókedvű lett azokban a napokban a ház. Az édesanyja harangos, bő szoknyákba öltözött, feltűzte a haját. A szombati ebédre májgombóclevest főzött, vadas marhát zsemlegombóccal, desszertnek pitét sütött és házi fagylaltot adott mellé. Ott ültek azon a délelőttön, ketten, a konyhaasztalnál. Az anyja kötényt kötött a ruhája elé. Friss, fehér, keményre vasalt anyag, a mell vonalában apró fodrokkal. Gyors mozdulatokkal dolgozott. Felvágta a marhahúst. Az éles kés könnyen szaladt a bordó rostok között, a szeletek szépen, egyenletesen feküdtek fel a deszkára. A zöldségeket karikára szelte, a fűszereket a tűzhely mellé készítette. Elkaparta a májat. Érces, kemény szag, vastagon ült meg az orrában. Szerette az anyát, aki főz. Egészen más volt. Határozott, erős, tévedhetetlen. Boldogan figyelte a feszes vállakat, a ruganyos lépteket. Elgondolkodva csipegette a frissen dagasztott levestésztát. Ma nem csapott a kezére az asszony. Kedvelte a nyers, nyúlós textúrát, a karcos, sós ízt, ami megmaradt a szájpadlásán. Az ételekből kiáramló gőztől izzadó konyhában elálmosodott. Nem emlékezett rá, mikor vitte be az anyja a szobába. Az ő ágyában ébredt. Puha, krémszínű, anya illatú párnák között. Később megtanulja majd, hogy a szerelemmel együtt használódik el az ágynemű, egyre többször marad ott a fej lenyomata a párnán, az izzadt test szaga a lepedőn, hogy minden eldeformálódik, kifordul, átalakul, és a veszteség mindig belül kezdődik el.

Ébredéskor az apja ült mellette. Mosolyogva hívta ebédelni. Mindig így emlékszik a férfira, ahogyan abban a pillanatban látta. Lentről néz fel, erős, férfias állkapcsa van, csupa él, borosta sötétlik az arcán, hiába a reggeli ceremónia. Mindig pamaccsal viszi fel az illatos habot, az aranyszínű borotvába új penge kerül, serceg minden húzásnál, a nagyapja is ezt használta, meséli minden reggel, rekedten, ugyanúgy. Szeretett ott állni, hallgatni a hangokat, a legyilkolt szőrszálak különös surrogását, az apa dörmögését. Képzeletét nem ragadta meg a mesékben feltűnő harcos katona, a magányos hős. Egy nap, amikor az apja nem figyelt, megsimította a borotválkozó pamacs puha szálait. A famarkolat gömbölyű ívébe belefeketedett az idősebb férfiak ujjnyoma. Rápróbálta a sajátját. Az alig érezhető mélyedésekben elvesző gyermekujjak látványa. Furcsa, bensőséges pillanat volt, mintha tárgyakon keresztül is szerethetne, elég egy könyv, egy ékszer, egy krémes tégely csavaros tetejébe szorult illat, egy öreg ecset. Az óvodában irigykedve nézte a fiukért érkező apukák lehajló, görbe alakját, kezük ölelő ívét. Elképzelhetetlen intimitás. Az apja egyenruhája jutott eszébe, a váll-lapok fénye, a kemény anyagú, címerrel ellátott sapka. Volt már, hogy felpróbálhatta. Kezét a lábára téve ébresztette aznap. Kemény volt a tenyerén a bőr, szinte fájt, ahogyan végigsimított az ő puha gyerekbőrén. Nem nézett rá, az akasztós szekrény leszakadt gombját nézte, ami hónapok óta ott állt az íróasztalon, az esküvői kép mellett. Sajnálta az apját, de nem ismerte a vigasz mozdulatait. Együtt mentek a konyhába, az asztalon ünnepi volt a teríték. Remek ízű az étel.

Pár nap múlva az anyja nem jött haza. Minden nélküle töltött napot bejelölt a naptárban, vastag hegyű, fekete filccel húzta át őket. Négy hónap múlva ecetet csepegtetett a műanyag henger belsejébe, de nem írt, soha többé. Ha az anyjára gondol, már csak Winnetou jut az eszébe. Hónapokkal később, egy októberi reggelen vette meg, a trafikban. Úton voltak az óvodába. A zsebében csörgette az aprót, markába szorítva a nehéz forintokat. Egész éjjel ébren volt, hiába olvasott fel az apja a Nagy Indiánkönyvből. Szigorú, kemény hangja mindig belelágyult a történetekbe. Akarta azt a műanyag figurát, az aprólékosan kidolgozott, színes tolldísszel a fején, egyedül ő hiányzott a gyűjteményből. Minél hamarabb meg akarta szerezni. Legyen az övé. Csak az övé. Örökre. Egyesével számolta le érte az érméket, az apja ott állt mellette, türelmetlenül topogott. Ő büszkén fogta a kezében az apró papírzacskót, benne a kisujjnyi, piros indián. Hiába kérte az apja, hagyja benne a papírzacskóban, adja oda neki, majd este, együtt előveszik, amikor eljön a közös játék ideje. Nem engedett. Meg akarta mutatni az óvodában. Bizonyítani. Teljes a készlet. Minden a helyére került. Nem emlékszik, hol veszett el. Talán a szekrényéből emelte ki egy csoporttársa, vagy az udvari játéknál, a homokozóban épített várak egyike temette maga alá örökre, soha nem derült ki. Nem vett több műanyag figurát.

A folyosón hangosan csapódik az ajtó. A surranó hangja csattogva közeledik. Visszagörnyed a kondérok fölé. Barnák az ujjai.  Lassan gyűlnek a csupaszított gumók a tálban. A kés éles pengéje gyakorlottan jár a kezében. Gúnyosan mosolyog a lassan serkenő borosta alatt. Olyan, mint az a parasztlányból lett hercegnő. A krumpli héja olyan vékonyan penderedik ki a keze alól, átdereng rajta az ablakon beszűrődő fény. Gondos hercegnő. Megmentenek majd. A kinyíló ajtóban már ott áll, vörös a feje. Üvölt. Az egyik nadrágszár kilóg a trehányul befűzött bakancsból. Felugrik. Vigyázzba áll. Érzi a kezdetben apró tűszúrásokat a vádlijában. Néha ráfröccsen az őrmester nyála. Elnéz a vörösen izzó arc mellett, éhesen kémleli az üres, félhomályos folyosót. Egy percbe sem telne végigfutnia. Mindig jó volt futásban. Próbálja elnyomni a késztetést. Féloldalas a mosoly az arcán. Kitisztuló tekintetét az őrmester szemébe fúrja. Kioldotta már az alkohol a kék színt, valami vizenyős, sötét tócsa maradt a helyén, nem tükröz vissza többé semmit az a tekintet. Halott víz. Egyre nehezebb egyenesen állnia, az egész lábára kiterjedt a furcsán zizegős érzés. Ha most összeesik, vége. Semmissé válik a hónapok alatt megnyert, számtalan, apró győzelem. Csend. Az őrmester berúgja maga mögött az ajtót. Érzi a közeledő férfi erős pézsmaszagát. Erősebben szorítja a kést. Gyűlöli a titkokat.

Kötésminta

Egy pillanat alatt szakadt rá. Tornádó a tompán csillanó égen, körformába kapaszkodó, fekete hasú felhők. A szél marcangolni kezdte a zacskót a kezében. Nem tudni mennyit bír a papírszatyor. Gyorsan a kabátjához szorította, nézte a barna anyagon átütő foltokat. Olvadó hó. Pici gyerekként azt gondolta, a csillag alakú pelyhek csillag alakú vízzé olvadnak. Emlékezett a vastag, piros, kötött kesztyűre a hófehér norvégmintával. Persze a norvégmintát csak később tudta megnevezni, amikor kötni tanult az iskolában, a háztartástan órán. Okos negyvenöt percek voltak azok. Megtanulni a pelenkaöltést, a rántást, azt, hogy nem lehet mindenkivel jóban lenni. Julika néni, a tanárnő nem kedvelte őt. Sokáig próbálkozott. Nem ejtette le a szemeket, tökéletesre gyakorolta a mintákat, málna, hullámos, kéve, jobban ment, mint a szorzótábla, mint a környezetismeret. Otthon rántást főzött, három edényt is tönkretett mire rájött a víz-liszt arányra, születésnapjára gyerekeknek készült receptkönyvet kért, megvarrta az apja lyukas zoknijait, a varrógép mellett hagyott nyesedéket. Izgatottan várta a pénteki értékeléseket, de minden alkalommal közepest kapott. Aztán egy nap elfelejtett bemenni az órára. Julika nénit csak az igazgatóiban látta viszont, hónapokkal később, ahol a diri mellett állt és roppant elégedettnek látszott. Az igazgatói figyelmeztetés, a szülei szerint, csak egy beírás volt az ellenőrzőben. Az iskolában azonban elterjedt a híre. Különös változást hozott. A társak, akik addig foghegyről beszéltek vele, hirtelen közeledni kezdtek. Szünetekben a padjához telepedtek, viccelődtek, nevettek, a kezéhez értek miközben beszéltek hozzá. Az egyik lány egy csatot tűzött a hajába. A mosdóban sokáig nézte azt a csatot. A rövidre vágott, csapzott, barna fürtök közé keveredett piros színnel csillogó idegent. Valami furcsa gombócot érzett tőle a gyomrában, nevetést öklendezett fel magából, kacagott, hangosan kacagott, folytak a könnyei, bele a szájába, már fájt a szeme, a torka, de nem tudta abbahagyni, attól félt, talán soha már. Soha nem lesz vége ennek a kacagásnak, ennek a tükörbe nézésnek, ennek a pillanatnak. Tudta, hogy vissza kell mennie, folytatódik a darab, amiben hirtelen főszerepet kapott, amiben ő lett a primadonna. Megeresztette a vizet, a klórszag kijózanította, a hányinger maradt csak és egy görcsös fájdalom a tarkójában. A banda mindig elkísérte ezután. A csatornaparton kavicsokat dobáltak, amíg könyvet olvasott, vasúti síneken egyensúlyoztak, amíg ő a sínpárok közé ülve rajzolta a távolban összeérő vonalakat. A közeli erdőben számháborúztak és bújócskáztak, amíg ő fára mászott. A fiúk nagyon szerették. Nem húzkodták a haját, nem szemétkedtek vele. Magukkal vitték horgászni, biciklizni, az orgonabokorba épített bunkerükbe is beengedték. Jobban szeretett a fiúkkal lenni. Egyszerűbb volt. Tőmondatok, nagy röhögések, közösen szerzett sebek, kosz, por, kaland. Aztán egy nap a Türk odahajolt hozzá a bunkerben és megpuszilta. Csend lett, a fiúk elkerekedett szemmel néztek rájuk. Tehát ilyen a boldogság. Aranyszálakkal befont mogyorószínű szem, finom, hosszú ujjú kéz, kócos, barna haj. Kimászott a bokorból, lassan sétált haza. Már megpuhult a fény, mindjárt alkonyodik. Lehajtotta a fejét, mosolyogva nézte a járdát. Pár perc telt csak el, amíg utolérte. Ott sétált mellette, hozzáigazította a lépteit. Egy nagy cipő. Egy kisebb. Hát mégiscsak lány. Csak a lányoknak van ilyen apró lába. Egyre erősebb a hóesés. A szél zúgása minden más hangot elnyom. Erősen szorítja a papírszatyrot, jó volna most az a kesztyű. Fázik. Nagyon fázik a keze. Már látja a házat, meggyorsítja a lépteit. A lépcsőházban nagyot sóhajt, elgémberedett ujjaival leporolja a kabátját. A körfolyosón csend van. Az ajtó előtt kulcsot keres, amikor felnyílik. A férfi mosolyog, nevet, kinyújtja a kezét. Behúzza a lakásba, puszit nyom a szájára, puhán simítja a haját, forró tenyere alatt szétolvadnak a hópelyhek. Megleheli az ujjait, lesegíti róla a kabátot, közben folyamatosan beszél, mély, lágy a hangja. Belépnek a konyhába, a férfi az asztalra teszi a szatyrot, mállik keze alatt a papír, pakolni kezd. Nem csodálkozik, csak teszi ki egymás után a fonalgombolyagokat, barna, zöld, barna zöld, kötőtű, újság, könyv, tiszta vázlatfüzet, alma. A nő csak nézi, felemeli a fonalat, a férfi arcához teszi, a szeme mellé. Félrehajtja a fejét, ujjaival megsimítja a borostás arcot. Tökéletes. Pont illik az arannyal átszőtt mogyorószínhez. Sál, sapka, pulóver. Mindegy. Egy dolog biztos. Nem norvégmintás.

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén