A nyolcadik ajtó

„Zöldposztós asztalon, hanyattfekve, párnám a kofferom.”1 Várok, hátha megérkezel végre, a szoba üres, százhúsz napja csak én vagyok, magam, ajtómra vörösen izzó cetlit simított valaki. Visszatérsz. A lenyugvó nap csúcsokat fest, falnak támasztott bicikli, egy magas férfi, aki aktatáskáját maga mellett tartva vár az üveg előtt, összeolvadó árnyékuk szürke palotát rajzol a falra. Odakint a villamos csilingel, azt képzelem, valaki a sínre feküdt, onnan néz most fel az örök kékben sodródó, tajtékot vesztett felhőkre. Az eső…

Migrén

Balzsamos volt az éjszaka, így mondták egy időben, de Béla elképzelni sem tudta, hogy a balzsam hogyan lehet illatos. Gyerekkorában az anyja mindenre azt a pici piros tégelyt húzta elő a zsebéből, csillogó szemmel, élvezettel merítette bele az ujját a citromsárga, nyúlós anyagba, hüvelyk- és mutatóujjának ujjbegyével kéjes, körkörös mozdulatokkal elmasszírozta, majd utána nyúlt. Akkor tanulta meg, hogy egy férfi, akármilyen fürge, gyors észjárású is legyen, soha nem tudja kikerülni a nők pusztító akaratát. A…

Kifelé!

Embereken keresztül szeretünk meg dolgokat, minden áthaladótól kapunk valamit, Gergő nekiadta a vizet, a Föld összes vizét, tavat és tengert, a végtelen, óriásira nőtt óceánokat, cápákkal és korallokkal, a mélyben tengődő vak, furcsa halakkal, neki adta az örvényeket, a tajtékos habokat, a partra vetődő hullámok moraját. Lassan dugta lábát a vízbe. A felhajtott nadrág erőszakosan szorította vádliját. Hideg volt a víz, rettenetesen hideg. Felnézett. Az éggel összeérő szürke tavat figyelte. Milyen párás, ködös ez a…

Valami idegen

Nem látta ki volt. Egyszercsak a kezébe került az apró, hurkapálcikára ragasztott zászló. Megdermedt. Mintha ott állna, kilencévesen, érzi a térde alatt a cérnaharisnyát, fáj, szorít, de nem lehet letolni, tilos. Gyűlöli a szoknyát, télen hideg, nyáron befúj alá a szél, libabőrös a combja. Mindig is irtózott a lábaitól, lám, van, ami nem változik. Pipaszár, furcsán göcsörtös lábak ezek, nem áll rajtuk sehogy a nőiesség. Erőszak a szoknya, a lakkcipő. Hallja, nevetnek a fiúk a…

Úgyis elfogyott

Birs a kanapén ült. A tegnapi fogászati kezeléstől még vastagon égett az ínye. Borotválkozni vágyott, viszketett a bőr a borosta alatt. A lüktető érzés néha felerősödött. Tíz perce szemezett az asztalra tett fájdalomcsillapítóval. Olyan könnyű. Egy tabletta, semmi diszkomfort. Nem. Felkelt, az íróasztalhoz sétált. A szék hangosan csikorgott. A parkettán karcok. Hosszú, apró, hullámos, egyenes, mélyebb és felszíni hasadás.  Az anyja most kiabálna vele. Térdre esne, ujjával simítaná a sérülést, mintha az ujjbegy érzékeny matériája…

Titkok

Elgémberedett a lába a zsámolyon. Utoljára nyolc évesen ült hasonlón, a nagymamánál.  Aprócska konyha, a sarokban kredenc. Soha nem volt szabad belenyúlni. A rengeteg fiók, ajtó, üveglap mögött titkok rejtőztek. Papírok, a nagymama kiismerhetetlen betűivel, dobozok, amikből furcsa, édeskés szag szivárgott. Engedelmes gyerek. Nem ment a bútor közelébe. A fából kifaragott, apró székről találgatta, miket rejtett el a nagyi. Vágyott a cikornyás betűkkel teleírt lapokra, az öreg, zsírfoltos levélborítékokra, amiken furcsa bélyegek őrizték az elfeledett…

Kötésminta

Egy pillanat alatt szakadt rá. Tornádó a tompán csillanó égen, körformába kapaszkodó, fekete hasú felhők. A szél marcangolni kezdte a zacskót a kezében. Nem tudni mennyit bír a papírszatyor. Gyorsan a kabátjához szorította, nézte a barna anyagon átütő foltokat. Olvadó hó. Pici gyerekként azt gondolta, a csillag alakú pelyhek csillag alakú vízzé olvadnak. Emlékezett a vastag, piros, kötött kesztyűre a hófehér norvégmintával. Persze a norvégmintát csak később tudta megnevezni, amikor kötni tanult az iskolában, a…