MAE

Kategória: Vers 1 / 2 oldal

Lelki okaim

Lemerülök.
Ne írj.
Virágot ne küldj.

Pollenallergia.

Felugró ablakok

online hialuronsav, kedvezményes kollagén kapszula dömping,
tartsuk feszesen
kötőszövegeinket.

egy mondatban

Letérkövezett világunkban, öngyilkos küldetés struccnak lenni.

Palackposta – Levelek Adynak

Házak közé taposott, olcsó cigarettabűz,
tüdőre húzott trágyaszag.
Arcok. Egyre karcosabbak.
Nevetni régóta tiltott, nem szabad.

Mélyebbek lettek itt a szemek.
Benned, bennünk, vacakol már minden.
Rozsdás fogaskerék, made in china cetli.
Elhazudott, elkent minket az Isten.

Disznófejű urak, olcsó parasztok.
„Feledjetek, hisz jól tudtok feledni.
Szívetekben már nem gyúl láng soha.”
Késő már nektek új utat keresni.

Idézet: Ady Endre: Feledjetek!… című verséből. 1899. október 4.

( Megjelent 2019. január 21. Irodalmi Jelen folyóirat )

Megbocsátó szép üzenet – Levelek Adynak

testem elmorzsolt karcsúsága
beégett karcos tenyeredbe,
Rég hervadt virág
életvonalunk megszakadt,
nyomát keresni nem merem,
szemedben pöttyökben ülnek álmaink,
mély verem. kút. poshadt. illata részeg.
hangod hangtál, átzeng az újságpapíron.
szerettelek.
s kutatni foglak, míg lehet
fövényes múltban, zavaros jelenben”.
szeretni, míg szív dobog bennem.
mert köszönök neked, annyi „volt Lédát
amennyit asszony megköszönni tud,
míg egy volt, nagy szerelmen lép át.
többé nem csókolhatsz szirmaim közé.
jöttöddel lettem teljes, s távozásod
asszonyos rab-útra taszít most újra,
elfeledlek, ahogyan lehet, félig csupán,
mert ott maradsz a kitöltött borban, cigarettafüstben,
az utcán, hol lábnyomodba pontosan lépek,
s Párizsba sem mehetek többé.
komótos, óvatos, női keggyel
megbocsátok,
s humorral, mosollyal várlak,
s ha sértett úri kedvvel el is fordulsz,
százegyszer-százszor varázsollak
újra, mert így szeretlek,
én.

( Megjelent 2019. január 21. Irodalmi Jelen folyóirat )

Tömeg – Levelek Adynak

Hangosan lobog a zászló. A vászon hullámzó, nehéz hangja tölti be a zsibongó tömegben ritkán beálló csendet. A férfi, hátát a zászlórúdnak vetve, nyugodtan álldogál a forrongó, izzó emberáradatban. Nehéz, vádliig érő teveszőr kabátjának zsebéből előkandikál az aznapi újság, másik zsebében üveg, talán bor vagy konyak, de a forma kivehetetlen, beazonosíthatatlan. Cigarettát szív. Jó illatú, minőségi dohányt. Az enyhe vaníliás aroma körüllengi, néha krákog, erős a cigaretta, vagy csak már elszokott tőle, próbálja egy ideje letenni, vagy, ahogyan kialkudta egy vasárnapi ebéd alkalmával, csökkenteni a napi adagot. Néha felnéz a füst után, leginkább akkor, amikor sikerül karikát fújnia. Az ég éles kék, hunyorog tőle, fáj a szem ettől a ragyogó, éteri ürességtől, felhő sem enyhíti, nem való ez az embernek. Kegyetlen, égi tisztaság. Hideg volt az éjjel, látta idefelé jövet a pocsolyák vastag jegét, egy nap alatt dobták el a fák a maradék lombot, ropogtak talpa alatt a fagyott, őszi barnákban tobzódó növényi szeletek. A villamos felé hang nélkül villogó mentőt látott, pár méterrel előtte állt meg, emberek csoportja állt ott, budai asszonyok, vastag kabátban, frissen sminkelt, ráncokba sűrűsödött arccal, egy férfi, szürke kabátban, kalap nélkül. Kalap nélkül. Hát így is járnak már ma emberek. Hozzáér a karimához, a gyapjúból készült keménykalapot kicsit feljebb tolja, jól látszik vastag, dús szemöldöke, hatalmas, sötétbarna, olajos fényű szeme. Megáll egy percre, a piros ruhába öltözött mentősöket figyeli ő is, ketten vannak, gyorsan, pontosan dolgoznak, koppan a hordágy a járdán, kerekeken gurítják oda egy, a fal mellett fekvő, mocskos szövetekbe burkolt, mozdulatlan halomhoz. Az egyik leguggol, opálos fényű gumikesztyűt húz a kezére, bontani kezdi a takarókat. Vár. Figyel. A mohó kíváncsiságot, az arcokhoz emelt kezek álszent szomorúságát, a szájszélekbe finoman kiülő undor ívét. Rágyújt. A második slukknál az addig mozdulatlanul álló mentős is lehajol, hatalmas gesztusokkal magyarázni kezd, majd megpróbálják átemelni a testet a hordágyra, de a test nem hajlik, nem akar segíteni, rönkdarabként, a legkisebb hajlékonyság nélkül feszül az óvatos kezekbe. Végül sikerül, becsapódó ajtók, a megkülönböztető jelzés elalszik az autón, már nem kell sietni, beáll a sávba, a zöld jelzésnél ki, a főútra. A rongyhalom ottmarad a földön, az addig figyelő tekintetű emberek továbbmennek, a szürke ruhás férfi arrébb rúgja az egyik takarót, aminek csücske kihajol elé. Papírzsebkendővel törli meg a fekete bőrcipő hegyes orrát. Ő eldobja a végigszívott cigarettát, gondolkodik, nem tudja őket kikerülni, erre van a legrövidebb út a villamoshoz, és már így is késésben van. Mikor elmegy mellettük, hallja, a templomba igyekeznek, a piros sálas asszony éles, magas hangon sápítozik, késni fognak, mert meghalt ez itt, az utcán, megfagyott, ők meg késnek miatta, jaj, mit fog szólni a tisztelendő úr. A villamoson is erre gondol, a templomok soraiban ülő, összeszorított térdekre, az ájtatos imákba burkolt arcok éjszakai, vágyódó, kéjtől izzó tekintetére, az izzadó tenyerekkel összekapaszkodó „Béke veletek”-re, a tegnap esti lányra gondol, a keresztre a nyakában, amit a hátára tolt, amíg szeretkeztek. Aztán megérkezik a térre, késve, már megkezdődtek a beszédek, de ő lassan, komótosan sétál befelé. A vállak néha hozzásimulnak, néha lökik, durván, keményen, összezártak a testek, majd felengednek, utat nyitva befelé, jobbra, balra és ő arra indul, engedve a tömeg akaratának. Illatok, szagok keverednek, emberi hús, izzadtság, dezodor, parfüm, és ő Bábelre gondol, egy érzéki, láthatatlan, hatalmas toronyra, bezárt, ezernyi illatból összerakott test ébredne ott, alakot öltene, szörny lenne, hatalmas, kékes, fémes testű, arany szemű lény, a világ összes szagolható részecskéjével sejtjeiben. Akkor látja meg a zászlórudat, körülötte lélegzetnyi szabad területtel. A rúd enyhén megremeg, amikor nekidől. A beszédet hallgatja, az elmosódó, lenge mondatokat, amik nem hagynak semmilyen visszhangot a körülötte álló tömegben, az arcokat figyeli, az üres szemeket, az erőtlen, előreeső vállakat. Először a cigarettatárcáért nyúl, ki is emeli a mély zsebből, óvatosan, az újság ki ne essen, majd meggondolja magát. A másik zsebből kihúzza az üveget, az aranyszínű címke megcsillan a fényben. Letekeri a borvörös kupakot. Nagy, hangos kortyokban issza ki az egészet, majd az üveget maga mellé teszi a földre, közvetlenül a zászlórúd mellé. Cigarettát vesz elő, rágyújt, s miközben hunyorítva újabb karikát ereszt az ég felé, arra gondol, hogy erről írnia kell majd, s miközben a szavakat keresi, eszébe jut pár sor:

„Kínlódtam s nem hagyom abba
S úgy nézek bele a Napba”
         (Ady: Tegnapi, vén riadó)


( Megjelent Irodalmi Jelen online 2020 )

Régi kert

Orgonaillat. Nárciszok.
Házfalnak dől a gesztenye.
A birsalma sárgásan fénylik.
Vadul narancs a berkenye.

Lábamhoz katángkóró kékje,
mint szelíd szerelmes, úgy simul.
A pitypang gyöngyházas vére,
szaggatott szárból, fekete földre hull.
Alszik a kert, már örökre,
nem térhet vissza múlt tavasz.
Ha az égen vihar dörögne,
szárba szökhetne mind a gaz.

De letépjük. Újra és újra.
Nem rest hajolni száz derék.
Hiába vár gazdag földbe bújva,
ezernyi csíra. Nincs remény.

( Megjelent 2018. szeptember. 3. Irodalmi Jelen online. )

Szeretlek

Busszal utaztunk a határra.
A hajnal akár egy serdülő,
lusta kamasz.
Nyújtózott a táj,
nyurga végtagjai a fénynek
fölém hajoltak, kértek,
mint te,
mikor ajkaim mézíze izgat.
Hátulról forraló lélegzeted,
babahaj, lebbenő szegfűszeg illat,
vízgőzből írod ki
nevünk elkevert betűit.

( Megjelent 2018. április. 18. Irodalmi Jelen )

Ébredés

a lányok párban járnak
mondja a népi fáma,
én egyedül érkezem
hozzád,
dühöm meztelen,
a fekete kalapot viselem.
hideg melleim közt
elfolyt eső,
pupillád dinnye, éjmagos,
hangod kénes gázláng csupán,
vánszorgó létfosszíliák vagyunk mind
hajszálvékony pókfonálon.


(Megjelent 2018. április. 18. Irodalmi Jelen )

Félhét-napló

Hétfő

halántékdobolás,
tapintható a lüktetés,
pulzáló félelem tarkód mögött,
a vánkoson, párna gödrében
anyám illata.
A sötétség hígított rémvalóság.

Kedd

gömbölyödik a fájdalom
nyaktörzsbe, izomba bújt,
a test rendetlen, torz halom csupán,
árnyékát indul megkeresni.
A fény sűrített állóképfolyam

Szerda

hangyák zsibongó lábai, gondolatok,
anyám rámköszönt álmomban,
ujjai arcra fordították a teáscsészét.
A felhő sűrűsége ma enyém.

Csütörtök

egyedül fekszem a párnán,
álmom bronzszínű
kőhalom
A szél kifújta belőlünk az emberséget.

( Megjelent 2018. április. 16 Irodalmi Jelen )

1 / 2 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén