Drusza

A fogaskerekűn mentünk fel. Ökölbe szorítva a kezem, ez máig megmaradt, a jobb kezemmel bebugyolálom a balon elfehéredő csontokat, ne látszódjon. A megállók lassan koptak el mögöttünk, közeledtünk, egyre feszesebb lett a mosoly az arcomon, mint egy gát, úgy húzódott végig az orr alatt. Nem sírok, az első alkalommal láttam anyám arcán a dühöt, a feszengést, nem szólt rám, nem szidott meg, kibámult az ablakon míg én szipogva bámultam az eget karcoló fenyőket. Idegen volt Budapest, ellenség, a szanatórium rejtekhelye, második otthonom, minden orvost, nővért, dolgozót, még a kertészt is névről ismertem, a Drusza mondták, így neveztek, mert akkor még apám vezetéknevét viseltem, ami megegyezett a főorvosasszonyéval. Ő volt a doktornőm, recés hangú, kemény arcú, puha tenyerű asszony, de ezen az úton még nem ismerem őt, még nem tudom, négy hónapig lakom majd a Szabadság hegyen,akkor először, még nem tudom milyen a comb feszes bőrébe adott altatóinjekció, hogy a gyerekek légcsövén lefér egy szonda, hogy hihetetlen mennyiségű csillagot látni a hegyvidéki éjszakákban, hogy gondot tudok viselni a frissen érkező, magányos kisgyerekekre, most csak a fogaskerekű zakatolását, a megtett út hosszát, anyám karcsú alakját érzékelem és tudom, mindjárt felébredek.

Marton-Ady Edina