Talán már nem is úgy szólna, mint akkor…

A kedvenc József Attila versem a Kirakják a fát.

Annak idején, mikor még bulizni jártam Szolnokra, zsenge ifjonti évek, nagyon jó barátokkal hallgattam, megzenésítve.

József Attila minden verse és versfordítása
( Szépirodalmi Könyvkiadó 1983 )

Kazettáról szólt. Emlékszem, ahogyan teker, kattan a magnó, újra és újra kértem, hallgassuk meg, mert peng a gitár, énekel valaki, zümmög a vers, él, pulzál, mintha kifordítana, pucér lelkemet teríti a panelházak közt elhagyottan álló szőnyegporolóra. Míg szólt a kazetta, összeért minden. A zene, a költészet és cikornyás nagy szavakkal, az egész élet. Tapinthatóvá vált az a fájdalmas, fülledt, majdnem felnőttség, amiben vergődtünk, a hol depressziós, hol nyerítve boldog útkeresés, kristálytiszták lettek a testek, amiket meg akartunk ismerni majd elfelejteni, ízetlenek a kicsorbult instant szerelmek és hidegek az ébredések. Mi lettünk, mi voltunk azok a kopogó, kemény fahasábok, akiket dobáltak.


Nem találtam meg soha ezt a dalt, hiába kutattam utána, bogarásztam érdekes oldalak kacifántos posztjait, hallgattam sk feldolgozások tucatjait, a visszhangos pincefelvételek pókhálós hörgései, dobszólók, halkan pengetett gitárok nem úgy szóltak, de emlékszem a konyhára, a szobára, ahol hallgattuk, az illatokra, ahogyan ülünk a Tisza partján, az olcsó vörösboros kóla keserűségére, a nagy nevetésekre. Itt zümmög bennem a dal ma is, mert én, bolond elefánt, nem felejtem soha a kazetták forgását, az embereket, mert talán a titok csak annyi, hogy ” A kis kölyök, ki voltam, ma is él” és így tovább…és talán nár nem is úgy szólni mint akkor…

Marton-Ady Edina