egyetlen, hatalmas festmény

Kiállításmegnyitó lehet. A sarokban egy férfi és egy nő ül, karcsú, fekete széken, csellót ölelnek, a hang diszkrét, alig hallható, éppen csak megremegteti az emberben a boldogságot. Hosszú, fekete ruha van rajtam, bal oldalon combig felvágva, soha nem viseltem hasonlót, ahogyan lépek csillog az anyag, szinte lebben utánam. Rengeteg ember, sok ismerős arc, mosolyognak, intenek, már beszéltem mindenkivel pár szót. Elsétálok egy oldalsó terem felé, két fekete kőből kifaragott szobor vigyázza az ajtónyílást. A kisterem üres, egyetlen hatalmas festmény a falon, tiszta, fehér fénnyel megvilágítva, előtte hosszú, fekete bársonnyal bevont, oroszlánlábú kerevet. Leülök, lerúgom a magassarkút. Látszik a leheletem, hideg van. A festményen emberek állnak, csoportokban, beszélgetnek, nevetnek, hosszú szárú poharaikban arany és bézs ragyog, képek lógnak a falon, a háttérben két monumentális fekete szobor közt, fekete ruhás nő. Bámulom a festményt, mikor csendesen mellém lép, leül. Ismerős alak, arca kicsit beesett, fáradt, szeme feketén csillog. Egyik kezével rátámaszkodik a bot aranyhegyű gombjára, másikkal a kezemhez ér, a hidegről beszél, hány fokon kell tárolni a festményeket, hogy ne tompuljon el a színük, fázom, nem húzom el a kezem, mosolygok, pontosan tudom, a fekete szobrok odakint már kétszer akkorára nőttek, mint amikor besétáltam ide.

Marton-Ady Edina