éjjeli hírek

Éjszaka ne írj, mondta, elsötétül olyankor az elme, elnehezül a létezés, a kint mélyülő èjszaka lopja ki a reményt iyenkor belőlünk, csupaszon maradnak a fájdalmak, kínzó, recés csontjaik fűrészként hasítanak darabokat, húscafat, vèr, belsősèg, kifordított, undorító massza csak az ember. Bólogatok, bólogatok egyedül, a sötétben, a melegtől kínlódó, vonagló, fáradt gyerektestekkel teli szobában, hallom a hangsúlyodat is, mintha, pedig nem, évek óta nem, nehéz ma az álmodás, súlyosak a kèpek. Megint nyüsszen a legkisebb, simítom a hátát, fekete most a kék tekintet, érzem az izzadtság illatát, hűvös a lepedő, kiemelem, a forróság facsarta testvíz lenyomata ott marad a fehér szöveten. Sarkig tárt ablakon át bámulom az eget, lassan nehezülő, apró súly húzza a kezem, csillagok fluoreszkálnak, szeretem ezt a fényt, hogy megdöbbentem gyerekként, talán már mind halott, én mégis látom őket, csillanó, fényes lenyomat a létezésről, valahol voltak, születtek, éltek, gömbölyűen, fényt hozva a végtelen némaságba, önmagukban, mégis meghatározva a közelükbe bújt bolygók sorsát, felfűzve őket saját gravitációs láncukra, sorrendben, játèkosan, halálos, forró gázokkal, nappalokat hozó fénnyel, s vègül elemésztettek mindent, mert ez volt a rend ebben az átláthatatlan, fel nem fogható, hatalmas rendszerben, amit az emberi elme univerzumnak hív, de talán egy másik faj, valahol uborkának hívja vagy szerelemnek, persze a saját nyelvèn. Szeretem az èjjelt, ma nem enyhül a hőség, ha most lemennék érezném a beton forróságát a sarun keresztül, de ez az enyhe szellő megsimítana, jobban mint most, áttörölne, talán még bele is borzonganék a hűvösségbe, de nem megyek, csak állok, az ablak keretbe foglal, nézem, nézem a hàzkba szivárgó sötètséget, húzza a pillámat az álom, lobban egyet az esthajnal az ègen.

Marton-Ady Edina