Elszaladt gyerekkor, elveszett játékok

  • Apa mindjart meghozza az újrahasználatosított bútorainkat!
  • A milyet?
  • Hát, ami valaki másé volt, de kinőtte, mint én a pelenkát, és most a mi szörnyeink laknak majd benne.
  • A te pelusodban szörnyek laktak?

Teljesen komolyan beszélik meg a fenti mondatokat, várjuk a két szekrényt, az íróasztalt, mert nagyok lettek, mindjárt nyolc a középső és szeptemberben öt a legkisebb, nagylányok, már nem elég a babakorukban használt komód. Használt bútor, de megszokták, szereti anya, ha története van a dolgoknak, régi Slava óra, torpedó, Police társasjáték, adományboltból kimentett és rendbehozott Barbie babák.

Police 107, ahol együttes erővel kell elkapni Dr. Faktort.

Az íróasztalom is ilyen, olcsón vettem, hamarosan kifestjük majd, fehérrel fogom lekenni és a gyerekek akvarell festékkel rajzolhatják össze, tenyérlenyomat, fordított S betűk, égbe nyúló nyakú zsiráfok és szivárvány is elfér, mielőtt lelakkozom majd. Talán mert semmi nem maradt a gyerekkoromból, az okozza. Lelkesen keresem mindazt, amire emlékszem, mindegy miről van szó, a régi, palacsintasütőre emlékeztető nokedliszaggatónak éppen úgy örülök, mint egy hajasbabának, aminek, hogy kiismerjem működését, kiszedtem a kék üvegszemét. Bár apám visszarakta, soha többé nem pislogott a bal szemével, csak nézett rám, vádlón, mintha elvettem volna tőle valamit, örökre. Nem hozom haza a fellelt tárgyakat, bár most van egy kivétel. Egyetlen egy.

Az íróasztalom várható sorsa.

Nagyon sokáig könyörögtem Anyunak egy Barbie babáért. Drága, flancos dolognak számított akkoriban, agyamban most, hogy írom ezeket a sorokat, hallom a tv-reklámokat, emlékszem a csilingelve beszélő lány hangra, a dallamra, ahogyan fut a zene a reklám alatt és olyan szőke, olyan szép az a baba, hogy szinte belevakult az ember, benne volt minden népmese szőke hercegnője, Tündérszép Ilonától, Dióbél királykisasszonyig, a ritkán megivott Pepsi buborékos boldogsága, egyben volt izgatóan új és az álmainkból kinyert régi ismerős. Végül Svájcból hozott nekem Anya egy babát, egy egyszerűt, sem fésű, sem habos-babos csillámos tüllruha, elegáns volt és rózsaszín, én pedig nagyon boldog, emlékszem, hogy megöleltem anyámat, szorosan öleltem, ő pedig nevetett, amit rendkívül ritkan csinált, hogy jól van már, elég legyen, mert nem tudott soha mit kezdeni ezekkel a nagy érzelmi jelenetekkel. A Barbie-m is elveszett valahol, és a bútor, amit az apai nagyapám készített, aprólékos munkával, minden lány unokának egyet, volt zöld, kék és rózsaszín, ott, a dunaújvárosi, illatos karácsonyfa alatt, kézzel varrt ágynemű a baldachinos ágyban, szaténnal bevont fotelek, működő állólámpa, lenyűgözően csodálatos kézimunka volt, még most is beleborzongok a boldogságba és összeszorul a gyomrom, rettenetesen fáj, hogy elveszett, hogy soha már meg nem lesz, elképzelem, ahogyan a lányok játszanának vele, mesélnék nekik nagyapám kamrájáról, ahol a ragasztó és a faforgács illata keveredett, ahol megszülettek azok a bútorok, vegytiszta, törődő szeretettel, imádnák, nagyon, hiszen végül, nem tudni miért, de az enyém lett az a lányos, édes, cukorkaillatú, rózsaszín bútorgarnitúra, tehát keresem, meg kell keresnem azt, ami még megtalálható, a lányt, aki ott lakott a bútoraim közt, egy darabig.

Special Expression Barbie 1990

Marton-Ady Edina