harangszó

Belép a terembe. Tudom ki ő, ismerem az arcát, bár még soha nem találkoztunk, nem beszéltünk egymással. Kimért, biztos léptekkel halad a padok közt, néha megáll, beszélget, aláír egy-egy lapot, előkapott könyvet. A vallásprofesszorunk holdszín haja, békésen pihen, leül míg tart ez a villámlátogatás, csend van az előadóteremben, minden tekintet feszített víztükör. Írom tovább az előadás utolsó, elhangzott mondatának bennem hullámzó szavait, árnyékot vet az asztalomra, megáll fölöttem, a padomon felhalmozott könyveket pakolja, egyik-másikba bele is lapoz. Hátradőlök, keresztbe fonom a karomat, jobb kezemben csattogtatom a toll hegyét, kiugrik-beugrik, a hang borzolja az idegeimet, ledobom az asztalra. Felé gurul, megállítja, felveszi. A verses füzetem van a kezében, ír valamit, én pedig nyelem a dühömet, hogy mégis, hogyan merészeli, meg sem kérdezte. Felém fordítja a füzetemet, egy négysoros, fölé és alá írt, a kéken fogó tollammal, feketével. Hosszúkásak és keskenyek az írott betűi, éppen mint ő. Felnézek, csak áll ott, figyel, mosolyog. Azt mondja, tudja ki vagyok, megismeri az arcomat, de mégis, mondjam meg hogyan gondolom. Hány gyerek is van? Négy? Feláldozom-e őket, hogy az legyek, aki meg van írva. Látom, a prof feláll, felénk indul, én intek felé, mosolyogva bólint, a katedrának dől. Felállok, persze magasabb nálam, felfelé kell néznem, amikor válaszolok, mozog a szám, de nem hallom magam az álomban, csak a férfi arcát látom, ahogyan elsápad, majd pír fut szét a nyakán. Nem ülök le, állunk, egymással szemben, míg fel nem hangzik az előadás végét jelző hang: harangszó dördül odakint.

Marton-Ady Edina