Meg kell szoknom, hogy ide írok ezentúl, hogy nem a facebookra bízom a történeteimet, hanem az oldalamra, ide pötyögöm be menet közben a napiedinákat, mert úgy szoktam írni, menet közben, mindig éppen csinálok valamit, főzés, boltból hazafelé sétálás, játszoterezés közben érzem, hogy ezt most muszáj leírni. Egyszer beszélgettem erről egy ismerőssel, azt kérdezte tőlem:

– Na de mégis, mikor írsz?

Ültünk egy padon, néztem a galambszaros ülőkét és nevetve válaszoltam, hogy azt hiszem, én mindig írok, mert látja, erről a zöldes, sárgás galambszarról is tudnék mesélni, arról, ahogyan egyszer, amikor Budapestre utaztunk leszarta apámat egy galamb, a fekete hajára esett, a füle környékére és folyni kezdett, úgy komótosan, ahogyan egy se nem híg, se nem szilárd, enyhén kocsonyás állagú folyadékhoz illik, apám pedig dühös lett, az illatosra vasalt, bordó, fehér szegélyes pamutzsebkendővel törölte le, azzal, aminek a sarkában egy piros kör volt, amit annyira szerettem, mert minden fejfájásos, migrénes rosszullétemnél azt vizezte be, hogy a jéghideg, piros pöttyöt pontosan a halántékomra illesztve beborogassa a homlokomat. Ülünk, lóg az eső lába, hideg van, közeleg az ősz. Meg kell szoknom, hogy itt mesélek.

Marton-Ady Edina