jég olvad

Álmomban egy U-alakú asztalnál ülök. Hatalmas a terem, a mennyezeten kristálycsillárok, aranyban fénylő falak, nehéz drapériák hullanak alá, ott, ahol engedik őket. Rengeteg ember van jelen, pár kedves barát ül mellettem, írók és költők, lassan vagdossuk az elénk feltálalt húst és salátát. A beszélgetés zaja zümmögve hullámzik körülöttem. Éppen egy falatot emelek a számhoz, amikor a srégan mellettem ülő férfi hozzám szól. Meglepődve nézek rá, felmérem csillogó, nedves szemét, kipirult arcát, az orra alatt saját életet élő, tömött bajuszt. Finoman érinti a kezemet a szomszédom, összerezzenek. Tudom mit vár, éppen keresem a mosolyomat, amikor a bajuszos, mélyen, dörmögve, néven nevez. Tudja, kedves Edina, az egy nagyszerű pillanat lesz, népünnepély, amikor méltó helyére kerül végre ez a nyíllal átlőtt szem, itt, magyar földön, magyar emberek között. Hűvös, hosszú ujjak érintése tenyeremben, belém kulcsolódnak, kérnek, érzem a húzást, hallgassak, csitt, de nyílik a szám, már szalad is a mondat, kedves uram, mondja, meddig fogunk még vakon a múltba bámulni, elmúlt idők rothadó lélegzetében inhalálni, tönkretesznek maguk mindent, nem lehet ezt már elviselni. Már kiabálok a végén, jég koccan a poharak falához, olvad.

Marton-Ady Edina