Köd

Köd van, vastag, soha fel nem szálló, tapintható köd, mintha füstüvegből lenne minden ablak. Hatalmas a ház, egymásba nyíló, óriási szobák, fehér leplekkel letakart bútorok, a sarokban faragott lábú fehér zongora. Sétálok a házban, hűvös van, összehúzom magamon a rőtszínű kabátot, a lépcsőn indulok fel, a falhoz érintem a kezem, jéghideg. Az emeleten megállok, a padló szemkápráztató fekete-fehér mozaik, semmi minta, csak vibráló kontraszt. A fal mellett osonok, nem akarok rálépni, befordulok az első szobába, a nyitott ablakon benéz a köd, a bútorokon por, leplek a földön, egy kerek, fényes diófa asztalon ül a medve. Rám néz, tátott szájában ezernyi fehér fog, de nincs hangja, a vicsorgás néma, mintha felfalna minden hangot a befelé terjeszkedő felhő, talán sikítok. Kihátrálok a szobából, egy pillanatra sem veszem le a szemem az állatról, jön utánam, két lábra állva, fejét feltartva mutogatja torkát, félnem kellene, lemegyünk a lépcsőn, ujjaim elfagynak a kovácsoltvas korlátba kapaszkodva, lilás-kékes-fekete ujjaimat a vörös kabátba rejtem, a medve leereszkedik, nem jön közelebb, de jön utánam, csak sejtem a hangját, gyilkos erejét, vadságát, az ajtóhoz lépek, de az ujjaim már nem mozdulnak akaratom szerint, hátat kell fordítanom a medvének, hogy kirúgjam az ajtót, nem megy másképpen, sóhajtok, a köd szinte rátapad a kétszárnyú ajtó üvegébe csiszolt íriszekre. Felébredek.

Marton-Ady Edina