Az első, könyvekhez fűződő emlékem, hogy bárhová is költöztünk, a plafonig érő, öntöttvas lábakon álló, egy könyvnyi széles, bepácolt, sötét falapokkal büszkélkedő könyvespolc mindenhol ott volt. Mindegy, milyen magas volt az új szobák belmagassága, apám kreatívan, falapokkal feszítette be a fényes, kanállal kongatható, üreges lábakat a plafon és a padló közé, aztán felkerültek a könyveink. Vászonkötésben a világirodalom remekei, Shakespeare művei pirosban, művészeti albumok, atlaszok, lexikonok, mindig, pontosan betűrendben, Verne, Karl May, Cooper könyvek, angol és orosz írók vegyesen.

A világirodalom remekeiből megmaradtak

Anyám és apám kezében mindig ott volt a könyv és én, talán ettől a folyamatos kíváncsiságtól, ami a mai napig velem maradt, tudni akartam, miért érdekes az a sok, színes, mindent betöltő kötet. Hamar megtanultam olvasni. Nem nagyregényekkel kezd az ember, s ha megkérdezték mi volt az első könyv, amit olvastam, én mindig a csúnya kislányt mondtam, mert nem emlékszem. Persze azt tudom, hogy a Marék Veronika könyveket nagyon szerettem, a kislányt, akiről azt gondoltam én vagyok, a színes lufis Boribont, amit imádtam, a sok színes lufit, végig, lapokon át, úgy kívántam őket, mint valami elérhetetlent, Aladdin lámpáját, vagy a kígyókirály gyűrűjét. A suliban jöttek a képregények, X-ment gyűjtöttem, Donald kacsán röhögtem, aztán jött Verne vászonban, a Nagy Indiánkönyv varázslatos világa, később a pöttyös könyvek és a csíkosak, aztán az elcsent nehezebb darabok, krimik, sci-fi kötetek, szépirodalom, a felsőbb polcokon sorakozó jellegzetes, sárga Albatrosz könyvek és az Európa fehér gerincei, sok-sok történet, sztori, betű, szó, mondat, s valahol közöttük egyszer csak felnőttem.

A citromban virító Albatrosz könyvek

Mikor anyuval, már tinédzserként utaztunk, mindig papírkötésben vittem magammal könyvet. A vonaton szerettem hátrahajtani a borítót, a megolvasott lapokat, kifeszült kezemben a szöveg, mintha térben is olvastam volna, szinte kidomborodott, egy kézzel feltartottam magam elé a könyvet, hogy csak az ablakban elsuhanó táj, az apróbetű és én maradjak, jó volt vinni a Balaton partjára, a városbejárásokra, ahol simán zsebbe volt csúsztatható. Kezemben maradt az érintése a papírkötésnek, hallom anyám korholását, morog, szegény könyv, s eldugja az Agatha Christieket előlem, én meg nevetek, mert csak nagyon későn ismerem meg Poirot és Miss Marple világát, jobban érdekel Asimov, Simeon, az angol Bronte nővérek, keveredik bennem minden, minden is érdekel, olykor drágakő határozókat bújok, máskor a Gyűrűk urát darálom be két nap alatt.

A fehér gerincű Európák

Alapvetően most sem tudom, min múlik, hogy megszereti-e a gyerek az olvasást. Mióta gyerekeim vannak, sok tanulmányt elolvastam a témában, jót mosolygok a praktikákon. Nekem, emlékeim szerint soha nem olvastak fel meséket. Ha hallgattam, az bakelitről vagy kazettáról ment. Én gyakran olvasok fel mesét a lányoknak. Szeretek felolvasni. Játszani a hangokkal, óriásit nevetünk Erős János vagy Szegény Dzsoni és Árnika kalandjain, szeretem a modern gyerekkönyvek játékos világát, a Kuflikat, Ruminit, a verses meséket Szabó T. Anna köteteiben, elképesztően gazdag, fantasztikusan, lenyűgözően értékes kortárs mesevilágunk van, olyan, amivel azt hiszem, játszi könnyedséggel lehet olvasó gyereket nevelni, mert talán csak ezen múlik, hogy beszippantsa őket, ahogyan annak idején engem szippantott be Benedek Elek, La Fontain, Vadölő, vagy Illyés népmeséinek a világa s később is, az összes többi.

Gyerekszobai könyvespolcunk, békés káoszban pihen.
Marton-Ady Edina