lobogók

Hajnalig tartó mozieste a gyerekekkel. Nehezen alszom el. Álmodom. Sárgás, szürkés fények, mintha finom, szálló por lepne mindent. Talán egy terem, de nem, annál nagyobb, rengeteg ember, pódium középen, mikrofon zúgása, beállítás, recsegnek a hangfalak, mérges arcok, fülre szorított kezek. Lobogók. Ismeretlen formák és színek vannak rajta, a monogram is kínai. Meglök valaki, oldalra kapom a fejem, háttal áll nekem, csak a kezét látom, amiben egy Iridium, katonai, műholdas telefont tart. Menned kellene, mondja, közel hajol, ne halljon meg más minket. Jó illata van, kellemesen fűszeres, és én tudom, hogy ismerem őt, az arcélét, a húsát, ha hozzáérnék a hajához, megismerném, de mennem kell, hát megyek, bólintok, ő pedig mutatja merre kell indulnom. Lépek, óvatosan, ahogyan gyerekkoromban surrantam be tiltott ösvények utáni hazatéréseimben, azt képzelem üvegszilánkon lépkedek, mezítláb. Egy lépcsősorhoz érkezem, sehol senki, egyedül vagyok. Nyolcat számolok, majd leülök a lépcsőfokra. Várok. Figyelem a különös fényekben hullámzó porszemeket, amikor hátulról megérintik a vállamat. Felugrom, már emlékszem ki lesz az, megfordulok és valóban, ott áll, köpcösen, felfújt, durcás gyerekarcával a miniszterelnök. Kezit csókolom, mondja, s leül, a tizedik fokra. Összekulcsolt kezekkel bámul fel rám. Én is leülök. Csend van közöttünk, tudom, kérdéseket kellene feltennem. Nem jut eszembe semmi, csak bámulom a vonásait, keresek benne valakit, valakit, aki érdekel, akiről szeretnék megtudni valamit, muszáj, hogy legyen ilyen. Mondja csak. Amikor annyi idős volt mint én, mire vágyott, fut ki belőlem a triviális. Meglepődik, ráncolt homlokkal gondolkodik.
Amikor tizennyolc éves voltam, kezd mesélni, vettem egy bojlert. Tudja, az a régi fajta volt, ami maguknál is a mosogató fölött, még falun, pici piros lámpával, ami elalszik ha minden víz felmelegedett odabent. Sok pénzbe került, de boldog voltam. Az első, saját keresetből vett tulajdonom volt. Egy barátom Polskijával vittük haza, nagy nehezen beszereltük, be is esteledett mire készen lettünk vele, és akkor kiderült, hogy nem működik. Nagyon mérges voltam, szomorú és csalódott, hogy az a sok, kemény munka, odafigyelés kárba veszett, értelmetlen volt. Vissza nem tudtuk vinni, mert kéz alatt vettük. Arra vágytam hogy soha többé ne érezhessem ezt, hogy olyan életet éljek, amibe nem érkezhet több “bojler”.
Két hatalmas, fekete öltönyös fickó érkezik. Feláll mellőlem, kezet fogunk. Punnyadt, halott a szorítása..Isten vele.
Nem nézek utána. Elindulok le a lépcsőn, számolok, még a nulla előtt felébredek.

Marton-Ady Edina