madarak

Magamhoz ölelek egy csomó kukoricapufit, dióbelet, áfonyát, fogalmam sincsen, hogy nem hullik ki a kezemből, sétálok, fenyők és bokrok mellé, de nem látom hol vagyok, minden puha, átláthatatlan fehérségben áll. Egy pad van a fenyő mellett, valaki ül ott, botja a kopott, piros fához van támasztva, öreg, de fényes, fekete bőrcipője van, az a fajta, ami mély, rezgő kopogással mutatja merre járja az ember a várost. Állok a padtól karnyújtásnyira, előttem fekete madarak, hollók, csókák, varjak, ledobom az első áfonyát, nem repülnek el. Az egyik, farkashoz hasonló, szürke színű, közelebb ugrál. Fekete szeme az enyémbe mélyed, a madár és emberszem szinte egy. Leguggolok, egy diót nyújtok felé. Átsuhan rajtam, egy varjú sem eszik kézből, de ő nagyon közel jön, keményen csap a kezemre, fáj, talán vér is serken a csőre nyomán, de már a kukoricapufit szórom mögé, a többieknek, csak neki, a szürkének tartogatom a diót. Mind közelednek, látom félrefordított fejükben izzó szénszín szemük villanásait, a padon mocorog a fekete alak, a szürke, tollas barát a kezemhez ér, pedig minden elfogyott, a hátát simítom meg, a puha, fényes, ordast idéző tollakat és ő hagyja, ott marad, míg a többiek szárnya felkavarja a levegőt, miközben hangosan magyarázva mind, fekete felhőként felrepülnek.

Marton-Ady Edina