merengő

Sokszor elmerengtem, vajon tényleg tud-e jósolni az apám, a becézés, Jóska így csapódott le a gyermeki fejben, pedig hol volt még akkor Gandalf, Harry Potter, ismeretlen név a Paracelsus, Merlin, fogalmam sincs merre van Eastwick, de apám kijár a közeli erdőbe, növényeket gyűjt, avatott keze félrehajtja az egyiket, míg a másikat letépi, számomra ugyanolyan még minden fű, virág, bokor, de ő lógatva szárítja a szalmaillatú gazokat hátul, a fáskamrában, marokkal morzsol a konyhában, a piros, félfülű fazék fölött, az illatok bejárják a látható, s a láthatatlan tartományt, becsiklandoznak elmébe, testbe. A gőzben feketén ragyog a szeme, pléh pohárba meríti az italt, nekem cukrot kever hozzá, igyad, s én iszom, számban a föld nehéz, darabos illata, feltapad a szájpadlásomon, karcol, majd tisztulni kezd, nyár, ősz, tavasz színek, a fák, az eső, levegő zamata. Boszorkány az apám, mondom ki hangosan a szomszéd srácoknak, nagyobbak nálam, idősebbek, horkantva nevet ki mind a kettő, az is, akit rajongva csodálok. Max varázsló lehet, mondják, de én csak csóválom a fejem, kristályos bennem az ellenkezés, nem, nem varázsló, boszorkány, ebben teljesen biztos vagyok. Varázsló. A hangjuk, mint pont a mondat végén, elsötétül a képük a határozottságomtól, mit tudsz te, kis szaros, mondja a kisebb, meg is lök, de most nem esem el, stabilan állok, makacsul, csak bámul rám, tágra nyílt zöld szemekkel, csodálkozva, nem, nem ugyanaz, nem ugyanaz a két szó, a férfi is lehet boszorkány, kiabálok az udvaron, ökölbe szorított kezekkel, egyre hangosabban, ők csitítanak, de érzem, nem hisznek nekem, már a könnyem is folyik, állunk a kertben, a saját igazságainkkal, s az almafa alatt feltűnik apám félszemű fekete kandúrja, Lucifer.

Marton-Ady Edina