Egy pillanat alatt lett zöld a természet. Apró, kék, lila virágok a fűben, százszorszépek a dűlőn, a vadszilva virága messziről ragyog, a cseresznye apró, fehér hártyaszirmai már táncolva hullanak, mire hozzá sétálunk.

Budapesti Szent Péter és Pál templom

A gesztenyefa felé kellene ma indulni, mondom a gyerekeknek, a templom előtti hatalmas, göcsörtös, öreg vadgesztenye azóta a kedvencem, hogy először megláttam. Szerelem volt első látásra, talán így helyes ezt mondanom, mert első látásra szeretek meg növényeket, állatokat, tárgyakat és igen, embereket is, konokul megtartva őket magamban akkor is, ha már messze járnak, ha esetleg soha nem is tudták, mert én azt gondoltam egyértelmű, az odafordulásból, a mindig figyelemből, de valójában soha nem az, míg ki nem mondjuk. Megölelem, megsimogatom a templomot őrző fát, ha arra járunk, mintha újra gyerek lennék, közönséges vadgesztenye, mondta az újra kitapintható múltban az osztálytársam, milyen felháborító, szóltam rá, hát hogyan lehetne ez itt közönséges és ott állunk, a kenderesi ház előtt, nevet és az ölelhetetlen derekú matuzsálem levelét az arcomra teszem, mintha a természet tenyere rejtene el egy pillanatra, nem égethet meg a nyári nap. Mikor sok év múlva, átutazóban visszamentünk a házhoz, már csak a tönk állt ott. Óriási, asztallapnak is tökéletes, ovális évgyűrűk sora, benne az én gyermeki létem, kibogarázhatatlanul apró vonal.

Szerintem van valami különleges, szakrális szépség a gesztenyefák virágzásában.

Csak most jut eszembe, hogy be kellett volna akkor kopognom, vágjanak abból a magas tönkből, a nagyöregből egy vastag szeletet nekem. Hazahozni, megcsiszolni, lelakkozni, lábra állítani, hogy itt maradjon velem, a sok nyári, hosszú nap, a tavaszi, ház előtt hosszan futó orgonabokrok illata, a térdig érő nagy havak ideje és az ősz, amikor a lehulló levelei közé fekve beterített az a jellegzetes, puha, lágy avarillat.

Marton-Ady Edina