Mindegyik én

Ízlelgetek egy szót. Ki is mondtam ma, háromszor legalább, hangosan. Egyszer, mikor masnit szerkesztettem egy ajtóra, aztán mikor a nagylányomat vártuk a rettenetesen hideg, csillagfényes, kenhető kékesfekete sötétségben, és most, amikor írom ezt. Jár az agyam. Képes az ember kiégni, van olyan, hogy minden elszürkül, és értelmét veszti a szó, legyen írott vagy kimondott? Nem hiszem, hogy kiéghetnék, ahhoz túl kíváncsi vagyok, túlságosan makacs, túlságosan szeretem az életet. Ha nehéz, fel kell emelni a fejünket…mondta anno valaki. Megragadt ez a mondat, pontosabban beragadt, olvastam Hawkingot utána, böngésztem csillagtérképet, azóta is magába szippant az égbolt, vonalakat kötök pontok közé, értelmet keresve, talán mind csak emléke vagyunk egy régi, nagy ragyogásnak, ellobbanó pillanat, nyúzzuk egymást a mostban, ami tegnap még értelmezhetetlen volt, holnap már múlttá lesz, nem, nem hiszem, hogy kiéghetnék, vessek meg ágyat, kanalazzak levest, írjak regényt, novellát, cipeljek krumpliszsákot, vagy legkisebbet a hátamon, az mind én leszek, az mind én vagyok.

Marton-Ady Edina