minthák

Rettenetesen ritka az álom, amiből nem akarsz ébredni, érzed, már ott a gyerekláb a fejeden, a hangjuk is beszűrődik, mindjárt ébredsz majd, de te még kapaszkodsz, kapaszkodsz vissza, az élettelenné, életlenné fakuló képbe, bárcsak magaddal vihetnéd, oda ki, bárcsak ez volna a valóság, ha csak egy pillanatra is, ez a túlzottan vibráló, izgalmas világ, honnan festhette fel az agyad, milyen hátsó, elnyomott gondolatokból gyúrta meg ezt a padot, a vörös, kopott fatáblán ülő beszédes énedet, egymással szemben ülünk, úgy beszél, mintha ismernénk egymást, mintha gyerekkoromtól követte volna az életem, és ott a barátnő is, a háttámlán ül, és ők ketten egymás szavába vágva szólnak hozzád, kedvesen, néha belenevetve ebbe a furcsa csatába, milyen ismerős, ez is kintről van, az összefolyó két beszéd, a lány és fiúhang, de akkor sem, nem akarsz felébredni most, tudja a barátnő, elhallgat, most csak a férfi beszél, magyaráz, te nem szólsz, már sodor ki az álom, ki a képből, talán tudja, mert közelebb hajol, de te már nem hallod, őt és a képet próbálod magaddal vinni, a hulló leveleket, a padot, a pillanatot, hogy odakint majd újra összerakhasd, mert ide már többet vissza nem találsz.

Marton-Ady Edina