nehéz lehet…

Álmomban rengeteg emberrel együtt kóboroltam, egy épületben, ahonnan tilos volt kilépnünk. A lépcsők szürke kopogós anyaga mélyen levezetett az épület legmélyébe, s egyszer, mikor eltévedtem, vagyis azt gondoltam, eltévedtem, ijedten, s borzalommal néztem az utolsó, lefelé megtehető lépcsőfokokra. Egy németjuhász kutya volt velem. Meleg, puha fejét a kezem alá dugva vezetett fel a szobámhoz. Négy másik lány lakott ott, legtöbbször ki sem mozdulva, s mikor visszatértem, szóltak, ellenőrzés jön. A kutya az ágy alá feküdt, én pedig elővettem a hatalmas, lepedőszerű, kihajtogatható fehér papírokat és leültem. A belépő férfi, arcán gúnyos félmosollyal beszélt, terjengős hazugságokban, leereszkedőn, s én, aki az egy ágyon üldögélő, összeérő vállú többiekkel ellentétben mozdulatlanul, csendben ültem, egyedül, a sarokba fordított vaságyon, suttogva, csak úgy magamnak, kijavítottam egy rosszul használt szót. Aprócska elégtétel. Az addig zsizsegő levegő megfagyott, a férfi pedig hozzám lépett. Kinyújtott kezébe tettem a vaskos irathalmot, de ő a földre dobta. Talán nem emlékszel rám? – kérdezte halkan és én ránéztem. Öregségtől, s a jóléttől elpuhult, szétfolyó vonalaiban megtaláltam a régi, ifjú párt, lengő hajú bohócát, a legnagyobb bábot, akit valaha mozgatott emberi kéz, azt az embert, akire apámnak már szavai sem voltak, csak legyintett egyet és csettintett a szájával, mint amikor a kutyát hívta. A pártkatona a még mindig hollófekete hajába túrt, elégedetten. Ismerlek ám. Jól ismerünk mi téged, nagyon jól, szóval mondd csak, most éppen mit kellene tennünk, mit akar a nép, talán megint elmenjünk vidék bejárásra, vagy adjuk vissza mind a vagyonunkat, hogy új ország épülhessen rajta, ahol mindenki élvezője a felvirágzásnak, és nevet, úgy kacag, hogy világítanak a fogai. Én felhúzom magam alá a lábamat, törökülésben nézem, ahogy kicsordul a könnye a nagy röhögésben. Kezet nyújtok felé. Hüppögve kapkodja be a levegőt, falatonként, én várok, kezemet kinyújtva, míg helyreáll benne a hipószagú lég. Na mi az, meg akarsz téríteni, bámul ijedten a tenyerembe, mintha rúnát rajzoltam volna bele, varázsvonalat, mintha évezredes boszorkányság folyna át a vénáimon, arra várva hogy bűbájt hozzon rá. Én tiszteletben tartom mások hitét, döntéseit. Csak be akartam mutatkozni. Nyugodt a hangom, tiszta és ettől összeszűkül a szeme. Hiszen ismerjük egymást, biggyed le a szája. Miattam vagy itt. Mutat büszkén körbe, mintha az épület, az ágyak, mi emberek, mind csak kellékek, sakk bábuk lennénk a kezében, aztán óvatosan megfogja a kézfejemet. Forró és nedves az érintése. A szemébe nézek. Hangosan, tagolva mondom ki álmomban a nevemet, máskor csak elhadarom, de itt úgy kopog most a falon az a pár, jól ismert betű, hogy én, aki alszom, beleremegek. Kérdőn néz rám, miközben ráolvasok, óvatosan halványodik el, én meg annyit mondok neki, még mielőtt eltűnik: nehéz lehet.

Marton-Ady Edina