“Nem igaz semmi, csak úgy kell tenni…”

“Nem igaz semmi, csak úgy kell tenni, mintha a bolha, elefánt volna…” végtelenített módban szól ez a Republic szöveg, egy árokparton ülök, ahol egy gyerekkori barátom, kutyatejből fon éppen koszorút, felnőtt már, felnőtt kezek illesztik össze az üreges szálakat, de mikor az arcára nézek, az általános iskolában megismert lágy vonásokat látom. Talán ő énekel, nem tudom, csak ülünk ott, hátunk mögött egy végtelenbe nyúló, száraz földút, benne halálosan mély keréknyomok, melyeknek aljából tenyérrel kimerhetőnek tűnik a sötétség. Napraforgótábla húzódik előttünk, még éppen csak szárba szökkent a növény, az ég kékjétől hunyorogni kell. Ülünk, lábunk a vízelvezető árokba lóg, a virágok immár derékig érnek, a koszorú mellettem egyre nagyobb, a legelső, megfont virágfejek már eltompulva, fonnyadtan lógnak, sistereg mögöttünk az út, mintha járna rajta valaki, de néptelen a táj, csak mi ketten vagyunk, és én nem merek újra oldalra nézni, csak a karcsú, fehér ujjakat látom, ahogyan egyre jobban elvékonyodnak.

Marton-Ady Edina