nem ment…

Fura egy nap volt, az éggel kezdődött, írtam is tőle három oldalt, talán valami nagyobbnak a részét, legalábbis úgy éreztem, így is tettem el egy mappába, nevet sem adva neki, csak számot, a kedvencemet, egymás után háromszor leírva, aztán szendvicset készítettünk, de a lányok megették az összes rukkolát és paradicsomot miközben gyártottuk le a tízórait, a beszélgetés főszereplője a koronavírus volt, őt győzik le egy hete a playmobil figurák, átgázolnak rajtuk a kopott, múltban ragadt matchboxok és barbie szekrények mélyére, lakat alá rejtik a műanyag, hosszú ujjú babakezek. Dolgoznom kellett volna, de nem ment, pedig újra és újra nekikezdtem, de nem ment, így írtam újabb tíz oldalt a fogalmam sincs mihez, ment volna tovább is, de hazaért a fiam, úgy dobálta le magáról a göncöket, mint Milo Talon a ruháit rodeó közben, persze egyfolytában mesélt, mellém bújt, a karomat magára igazítva, mi történt aznap. Hogy a nap hátralevő része mivel telt, nem tudom, olvastam nekik verseket, ez biztos, rajzoltak királylányt, félszemű zebrát, kerestünk kijelölt betűket újságcikkekben, megörülve minden á-nak, harcoltunk Benjivel mi fér bele egy káromkodásba, mi nem, ittam kávét is, ez biztos, mert az álom, a tegnapi barlangos, nehéz álom itt maradt, egész nap velem. Zenét is hallgattunk, keringőket, szeretem a keringőket, leginkább Anthony Hopkinsét, van benne valami üdítő csavar, valami sziszifuszi, emberi boldogság, most meg már este van, a főnix rég halott, a kék immár fekete, de valahol, talán, éppen újjászületik az a madár, valaki más tekintetében, nagyon szeretem a főnixeket, egyszer talán magamra is rajzoltatok egyet ha valaki tervez nekem egy sajátot, egy olyan edinásat.

Marton-Ady Edina