orgona és rolók

A kisújszállási cukrászdában ülünk, a játszótér mögött. Kávét iszik, feketén, előttem nyolc darab sajtos roló, apró fajta, tudja, ezt szeretem. Ülünk, nem szólunk, ez szokás, hogy nem beszélünk, nem mondjuk ki soha a fontos dolgokat, most, hogy így utólag megvizsgálom, valószínűleg generációkon átívelő nem tudása ez a szeretetet kimutatásának. Kint esik az eső. Otthon, mielőtt elindultunk volna, vázába tettem az orgonacsokrot. Még sötétben sétáltam el érte, oda, ahol az őzek szoktak hajnalonta óvatos, figyelő tartásban legelni, látom őket hétfőnként, mikor elutazom egy hétre a suliba. Rajtunk kívül csak egy idős házaspár ül az egyszerű, de kényelmes helyiségben, körasztalukon tortaszeletek, a rétegzett krémek és tészták színei ízeket rejtenek, eper, csoki, tejkrém, a torták tetején cukormáz, zizegős zselé. A férfi hatalmas falásokkal eszik, egy-egy morzsa megtapad a szája szegletében, a nő nézi, lágy a tekintete, mintha gyermeket bámulna, szalvétával törli el a hulladékot. Anyám engem néz. Betolok a számba egy rolót. A köszöntésemen gondolkodom, elrontottam-e valamit. Rossz kártyát adtam, rossz üzenetet írtam-e rá. Talán az orgona a baj. Hogy csak én szeretem ennyire, neki biztosan apám jut róla eszébe, a régi ház, előtte a hullámzó, szív formájú levelekkel ringó bokrokkal. Biztosan ez. Bocsánat. Suttogom el halkan, mikor lenyelem a falatot, és ő mosolyogni kezd, aznap először. Megsimogatja a kezemet. Hazasétálunk, ernyő nélkül. A víz becsorog a kabátom alá, lágyan fut szét a bőrömön. Kár, hogy nekem nem lesz tavaszi esőillatom. Mikor hazaérünk, beül a gép elé. Kopog a klaviatúra, színes sorokban beszélgetnek egymással ismeretlen emberek egy virtuális szobában. Bemegyek a tőle jobbra nyíló ajtón, lefekszem az ágyamba, bámulom a plafont. Tudom, hogy nem jó így, de nem tudom még, hogyan lehet másként. Az orgona illata betölti a lakást.

Marton-Ady Edina