ott, ahol lehet

Nem. Nem lesz olyan, mint volt. Nem lesz, mert átbillent egy kapcsoló, hogy mindaz, amit eddig természetesnek vettem, nem az. Három napja alig tudok éjjel aludni, egy-két órákat csupán, állok a nyitott ablaknál, bámulom a hetek óta kiakasztóan fényes sarkcsillagot, felváltva iszom a levendula és citromfűteát, de az álom, az enyém, az valahol helyettem barangol Budapest kihalt utcáin, benéz a bezárt boltok kirakatán, itt forró csokit ittunk croissant mellé, itt néztük meg a diktátort, itt vettem meg a farsangi jelmezhez az anyagot, mindenhol ott a tábla: zárva. Visszajön-e a jókedvű, kék szemű idős hölgy, aki elmagyarázta melyik anyagot könnyű kézzel is megvarrnom, mert nem foszlik el az öltés alatt, itt lesz-e majd az idős órás bácsi, aki gáláns, úri módon bókolt mikor beszélgettünk, és miközben az apró szerszámokkal szétkapta az órám szerkezetét, humorral tűzdelt ifjúkori kalandokkal szórakoztatott. Úgy érzem ez egy háború, ahol az eddig előre felélt, túlfogyasztó életmód harcol velünk egy működőképes, fenntartható jövőért. Ámulva figyelem a magyar kormány látszatintézkedéseit, az eltékozolt napokat, órákat, perceket, az arcpirító sógorkomák töretlen gazdagodását, miközben egyértelműen kimutatható financiális veszélyben van a magyar állampolgárok jelentős része. Nehéz így haladni, beragadva valami posványos, portyázó műbiztonságba, mert nem lesz semmi sem már olyan, mint régen. Ezért segítsünk ott, ahol csak lehet, adjunk ha van miből, ami nekünk kicsi az lehet sok másnak. Most, hogy napról napra változik amiben élünk, figyeljünk egymásra, s ne legyünk soha közömbösek.

Marton-Ady Edina