Titkos kert

Korábban akartam ma írni, de a nap, mint egy fényes, sikamlós hal, kicsúszott a kezemből. A pikkelyei ragyogtak, valami földöntúli, mesés ragyogással, miközben halálra csapkodta magát a képzeletbeli macskakövön, aminek alkotóelemei a vasárnapi napra szőtt terveim voltak. Kora este, miközben bámultam ki az ablakon, a kiüresedett Flórián tér kereszteződésére, a címadó Coppola film jutott eszembe, az ijesztően érzelemmentes kislány arca, aki kinyitja a kulcsra zárt, titkos ajtót, aki soha nem sír, s csak akkor válik…

Rend

El kellene engednem ezt a rendet, a kényszeres tisztaságot… elengednem, mert nem egyezik, nem is egyezhet azzal, amit a lányok, ebben a fiatal korban meg tudnak tartani. Tisztában vagyok vele, hiszen pontosan emlékszem, milyen volt a szobám annak idején és mégis, a csúcsig túráztatom magam, morgok és mérgelődöm, hogy legyen energia kiganézni, ahogyan apám mondaná, azzal a csattanós, ostorszerű hangsúllyal, mert valóban, két doboznyi papírszemét kerül elő a játéktárolókból, könyvek közé begyűrve, fehérneműs fiókba gombócolva,…

Gépfegyver

Vízionált egy háborút, beemelte a közbeszédbe, hosszú éveken keresztül állt hadban, győzte le saját honfitársait, egyetemeit, gondolkodóit, szomszédait, vette fel a harcot, éppen akivel kellett, mindig volt valaki, migránsok, EU, Soros, Brüsszel, kiábrándult pártember, játszott a gondolattal, életekkel, már nem emlékezett az intésre, hogy a szavaknak különös ereje van, önbeteljesítő ereje, bolond babona, legyintett, mert ő éjszaka, fejben, fakarddal irtotta az ellenséget, kíméletlenül, tökéletes, történelmünkből kiörökölt precizitással és reggel dicsőségesen ült asztalhoz, hogy késre koncolja…

A nyolcadik ajtó

„Zöldposztós asztalon, hanyattfekve, párnám a kofferom.”1 Várok, hátha megérkezel végre, a szoba üres, százhúsz napja csak én vagyok, magam, ajtómra vörösen izzó cetlit simított valaki. Visszatérsz. A lenyugvó nap csúcsokat fest, falnak támasztott bicikli, egy magas férfi, aki aktatáskáját maga mellett tartva vár az üveg előtt, összeolvadó árnyékuk szürke palotát rajzol a falra. Odakint a villamos csilingel, azt képzelem, valaki a sínre feküdt, onnan néz most fel az örök kékben sodródó, tajtékot vesztett felhőkre. Az eső…

Migrén

Balzsamos volt az éjszaka, így mondták egy időben, de Béla elképzelni sem tudta, hogy a balzsam hogyan lehet illatos. Gyerekkorában az anyja mindenre azt a pici piros tégelyt húzta elő a zsebéből, csillogó szemmel, élvezettel merítette bele az ujját a citromsárga, nyúlós anyagba, hüvelyk- és mutatóujjának ujjbegyével kéjes, körkörös mozdulatokkal elmasszírozta, majd utána nyúlt. Akkor tanulta meg, hogy egy férfi, akármilyen fürge, gyors észjárású is legyen, soha nem tudja kikerülni a nők pusztító akaratát. A…

Palackposta – Levelek Adynak

Házak közé taposott, olcsó cigarettabűz,tüdőre húzott trágyaszag.Arcok. Egyre karcosabbak.Nevetni régóta tiltott, nem szabad. Mélyebbek lettek itt a szemek.Benned, bennünk, vacakol már minden.Rozsdás fogaskerék, made in china cetli.Elhazudott, elkent minket az Isten. Disznófejű urak, olcsó parasztok.„Feledjetek, hisz jól tudtok feledni.Szívetekben már nem gyúl láng soha.”Késő már nektek új utat keresni. Idézet: Ady Endre: Feledjetek!… című verséből. 1899. október 4. ( Megjelent 2019. január 21. Irodalmi Jelen folyóirat )

Megbocsátó szép üzenet – Levelek Adynak

testem elmorzsolt karcsúságabeégett karcos tenyeredbe,„Rég hervadt virág”életvonalunk megszakadt,nyomát keresni nem merem,szemedben pöttyökben ülnek álmaink,mély verem. kút. poshadt. illata részeg.hangod hangtál, átzeng az újságpapíron.szerettelek.s kutatni foglak, míg lehet„fövényes múltban, zavaros jelenben”.szeretni, míg szív dobog bennem.mert köszönök neked, annyi „volt Lédát”amennyit asszony megköszönni tud,míg egy volt, nagy szerelmen lép át.többé nem csókolhatsz szirmaim közé.jöttöddel lettem teljes, s távozásodasszonyos rab-útra taszít most újra,elfeledlek, ahogyan lehet, félig csupán,mert ott maradsz a kitöltött borban, cigarettafüstben,az utcán, hol lábnyomodba pontosan lépek,s…

Tömeg – Levelek Adynak

Hangosan lobog a zászló. A vászon hullámzó, nehéz hangja tölti be a zsibongó tömegben ritkán beálló csendet. A férfi, hátát a zászlórúdnak vetve, nyugodtan álldogál a forrongó, izzó emberáradatban. Nehéz, vádliig érő teveszőr kabátjának zsebéből előkandikál az aznapi újság, másik zsebében üveg, talán bor vagy konyak, de a forma kivehetetlen, beazonosíthatatlan. Cigarettát szív. Jó illatú, minőségi dohányt. Az enyhe vaníliás aroma körüllengi, néha krákog, erős a cigaretta, vagy csak már elszokott tőle, próbálja egy ideje…

Régi kert

Orgonaillat. Nárciszok.Házfalnak dől a gesztenye.A birsalma sárgásan fénylik.Vadul narancs a berkenye. Lábamhoz katángkóró kékje,mint szelíd szerelmes, úgy simul.A pitypang gyöngyházas vére,szaggatott szárból, fekete földre hull.Alszik a kert, már örökre,nem térhet vissza múlt tavasz.Ha az égen vihar dörögne,szárba szökhetne mind a gaz. De letépjük. Újra és újra.Nem rest hajolni száz derék.Hiába vár gazdag földbe bújva,ezernyi csíra. Nincs remény. ( Megjelent 2018. szeptember. 3. Irodalmi Jelen online. )