Egy kis lightos pánikrohamról

Érdekes dolog a halálfélelem. Te is pontosan tudod, nincs sok köze a racionalitáshoz, amikor a szoba közepén állva, párnát, takarót pakolva az ágyneműtartóba, hirtelen elkap, mintha egy pillanat alatt kinőtted volna a tested, szívbe szúrt penge, görcsös izomfájdalom, a fülben, gyorsvonatként dübörög a vér. Már tudom, pánikroham. Mikor a fiam bejön, hogy de Anya, miért guggolsz összegörnyedve a lányok szobájában és miért veszed olyan furcsán a levegőt, már rutinosan, nyugodt hangon mondom, semmi baj, minden ok. Bólint, mert hisz nekem. Tudja, hogy soha nem lantolok, soha nem ferdítek nekik, előre megbeszéljük mi lesz az orvosnál, ha fájni fog, megmondom nekik hol, hogyan és meddig. Így tartom helyesnek. Az első hullám vége felé, amikor elmentem a kardiológushoz, felvázolva neki családom apai oldalon végigfutó infarktusokkal teli történetét, biztos voltam benne, íme, negyven évesen nekem is meglett az első szívrohamom. Diszkréten mosolygott. Olyan elnézően. Már a vizsgálatok után voltunk, ültem felöltözve, ő pedig nézte a görbéket, íveket, hátradőlve. Hány gyereke van, kérdezte végül és beszélgetni kezdtünk. Jót mulatott a fanyar humorral előadott napjaimon, a kihívásokon, aztán elém tolta a leleteket.

( Kép: Wikipedia )

– Edina, ne aggódjon, ez csak pánik. Az a papírzacskós, kérdeztem csodálkozva, és akkor nevetni kezdett. Igen, csapott a combjára. Az az amerikai, giccses, barna zacskós, hamis halálfélelem, amitől úgy érzi, beszorult egy lövészárokba és maga az egyetlen kilőhető célpont, ha úgy tetszik, az utolsó ember.

Marton-Ady Edina