recept

Álom. Sok a dolgod ma, többek közt, a nálad maradt, régi, népi gyógykönyvet kell visszaadnod, mert ott, a másik családnál nagybeteg van, s a főzetek csak onnan kiolvashatók, a gyógyulás kulcsa vagy, s elindulsz, különös város, az utakon a fővárosi tömegközlekedés járművei, de a házak, mint gyerekkorod kisközségében. Nincs távolság, sétálsz, táskádba rejtve a gyógyító kincset, aztán telefont kapsz, de nincs készülék mibe beszélnél, csak az utcai csörren, belépsz a piros fülkébe, leemeled a kagylót, halló, s nem tudod ki lesz a túloldalon, nem ismersz senkit, senkid sincs ezen a világon, de hallod a hangot, hogy maradj egy percig, ott, ahol vagy, ne menj tovább. Kilépsz a fülkéből, szorítod a táskát, sietned kellene, de maradsz, vársz, s akkor melléd kerekezik a férfi, ismered az arcát, nem csak ezen a tájon, odát is, fogalmad sincs mit keres itt, az álmodban, haja úgy ragyog mint a holdfény, elvisz, mondja, de győzködnie kell, nem akarsz menni, kér, csatlakozz. Felülsz hátra, oldalt kapaszkodsz, de pocsék az út, így ákarolod az előtted tekerő testet, s fejedet a hátának döntve mesélsz neki a nagyapádról, aki soha nem volt, nem úgy, ahogyan mesélsz róla, nem volt kovácsoltvas biciklije, s nem kísért el soha iskolába téged, de szerette a természetet, azt nagyon szerette. Csodás helyeken megy a bicikli, a távolban egy falu, a templom karcsúra faragott formagyertya, a köztetek húzódó területen kék, sárga virágok nőnek, pipacsok és ő megáll, te lepattansz, ő letámasztja az biciklit, egy kisfiút emel le róla, leteszi a földútra, mosolyog a kisfiú, két éves forma, feléd lép és te azt mondom neki, nézzük meg azt a gyönyörű rétet a kerítésen túl. A kerítés négyzetrácsai felszaggatják a látványt, csak te görnyedsz oda, mobil a kezedben, igazgatod a kamerát, hogy a lyukon keresztül egyetlen fotót tudj lőni, amin nincs rács, mert annak, tudod, érzed, nem szabad látszani. A gyerek elfelé sétál, a férfi utánaszól. Mentek, egy temetőn át, ebben a temetőben gyakran járok álmaimban, mindig ugyanolyan, s mindig a többire merőlegesen álló, zöld búzával benőtt szürke betonba vésett neves köveknél állok meg. Valaki fekszik ott, de nem kiolvasható, csak azt tudom hogy fontos volt nekem, s mikor a férfi kérdez, neki is csak ezt tudom mondani, hogy valaki fekszik itt, akit szerettem, akire nem emlékszem, akit elfelejtettem. Nem ró meg, csak hallgat. Egy házhoz érkeztek, hosszú, sötét szemű parasztház, hófehérre meszelt falai ragyognak, emberek sürögnek, sokan, bográcsban fő az étel. Megérinted a táskát, s míg befelé haladtok előhúzod a bőrbe kötött könyvet. A gyerek elszalad, csatlakozik a többiekhez, s az udvaron, kacsák, kutyák és lovak közt kezd játszani, karikákkal, pörgetik, forgatják őket, nagyokat kacagva. A házban hideg van, nagy termetű kedves asszony siet eléd, sütemény édes illatát hozza, neveden szólít, hálás csókot nyom az arcodra, megölel. A férfival beszél melletted, nevetnek, csak te állsz mereven, mozdulatlan arccal, az egész ház mozog, zsibong, él körülötted. A konyhába siet a könyvvel, s ti tovább sétáltok, be a házba, emberek vannak minden szobában, ismered arcukat, mind köszön neked, mosolyognak rád, s a férfi azt mondja, el kellene végre fogadnod azt, amit rejtesz. Egy nagy kanapéra ülsz , kék, kötött sapka a fejeden, hosszú kardigán takar, vádliig ér, pedig nem így érkeztél, csak sort és póló volt testeden. Kezeidet a kardigán zsebébe rejtve gubózol be a kanapé szélére, összehúzod magadon a meleg, puha anyagot. Két férfi beszélget a sarokban, te a falat nézed, ők néha téged . Öreg vászon van kifeszítve a falra, vörös fonallal belehímzett ismeretlen nyelvű szavak. A férfi jön be, leül a közeledben levő fotelbe.

  • ez a gyógyfőzet receptje?-kérdezed
    Ő felnéz, felolvassa neked a szavakat, hangosan, tagolva, mosolyog, a borosta fehéren fénylik az arcán.
    -nem, dehogy. te is tudod, a varázslat már régen elkopott.
    Bólintasz, hátrahajtod a fejed, becsukod a szemed. Felébredsz.
Marton-Ady Edina