redundancia

Olyan mély volt az álom, mint amilyennek a dunyhákat képzeltem gyerekkoromban, persze csak képzeltem, mert a tollra vagyok a legtöbb keresztes, a halálom a toll, azonnal durran tőle a hörgő, elzajosodik a lélegzet. Mély volt az álom, egyedül voltam, a város hidegen feküdt sétáló talpam alá, ember sehol. Egy hatalmas, felhőre hasonlító jármű sodródott lassan a budai hegyek felé, lilás, kékes fényt görgetett maga előtt, akár viharfelhő is lehetne, jutott eszembe, szaladni kezdtem haza. A hídon senki nem járt, üresen pihent a hatsávos út, a villamossínek között térdig nőtt a fű. Soha nem voltam jó futásban, lihegve, sípolva támaszkodtam meg a hídkorlátban, mit is képzeltem, nevettem, izzadt hajamat a fülem mögé gyűrve bámultam magam mögé, fel az égre, s mintha köldökzsinórral tartozna hozzám, kicsit lemaradva úszott utánam a különös gép. Akkor sétáljunk, üvöltöttem teli torokból, mögöttem már lepelként rejtette a panelházakat, fákat a sötétség, sétáltam át a hídon, a Margit sziget is elborult, a Duna, de szemben, a budai hegyeknél még szikrázott a nap, az erdő őszi színekben ragyogott, hát ez most van, kérdeztem, szemben egy alak közeledett, bottal járt, kalapban, és én megéreztem a férjem kezét a vállamon, még fel kell szelned a pitét, csak ültem az ágyban, mint akit víz alól húztak elő, zakatoló szívvel, miközben egyetlen szó ismétlődött a fejemben újra és újra: redundancia.

Marton-Ady Edina