El kellene engednem ezt a rendet, a kényszeres tisztaságot… elengednem, mert nem egyezik, nem is egyezhet azzal, amit a lányok, ebben a fiatal korban meg tudnak tartani. Tisztában vagyok vele, hiszen pontosan emlékszem, milyen volt a szobám annak idején és mégis, a csúcsig túráztatom magam, morgok és mérgelődöm, hogy legyen energia kiganézni, ahogyan apám mondaná, azzal a csattanós, ostorszerű hangsúllyal, mert valóban, két doboznyi papírszemét kerül elő a játéktárolókból, könyvek közé begyűrve, fehérneműs fiókba gombócolva, hát akkor, süvöltöm, újra el kell beszélgetnünk lányok a pazarlásról és mutatom az egy, valószínűleg rossz tollvonás miatt kidobott, üres papírlapot, tudjuk, tudjuk anya, néznek össze, nem, nem tudjátok, pontosabban tudjátok, de tudni és tenni valamit, két különböző dolog. Egy óra, mire rend lesz. Tisztaság illata, friss ágynemű, portalan polcok, patent a szőnyeg is, istenem, mennyire gyűlölök porszívózni. Megint nincs megállás, ma sem, de valami egyszerű, ismerős boldogság önt el, átláthatónak tűnik hirtelen minden, az egész világ.

Sokan kérdezik, hogyan bírom, de nem szoktam ezen gondolkodni. Az ember, azt hiszem csak teszi a dolgát, megy előre, generálja benne a következő mozdulatot a szeretet, a düh, a rutin. Főz, mos, takarít, felmos, napi négyszer, mert az első után tutira kiömlik a szörp, ragad minden, mintha gigantikus légypapírra lépne rá az ember, a hideg is végigfut a hátán, ahogyan elképzeli a pókot a sarokban, szirupos borzongás. Írni kellene valamit, valami jót, de nincsenek megfelelő szavak. Kifogytak. Túl nagy ma bennem a szomorúság.

Marton-Ady Edina