szabadok

Egy téren ülök és teljesen normálisnak érzem, hogy olaszul beszélgetnek körülöttem az emberek. Egy velem egyidős nő ül mellettem, ismeretlen arca ismerősként mosolyog rám, éppen azt mondja, miközben ragyognak a fogai, hogy cara, Edina és aztán csak mondja, mondja úgy hullámzik ajkáról az anyanyelve, mint a tenger és én csak ülök ott, sápadt rózsaszín, hosszú muszlinruhában, őz színű, barna gladiátorsaru a lábamon, a bokámon egy apró kagylóval díszített bőrszalag, soha hasonlót sem viseltem, de miközben ez a nő beszél hozzám, lenyúlok és megsimogatom a kagylót és tudom, hogy valamelyik gyerekem készítette ezt a láncot, hogy ott vannak valahol ezen a téren, kihallom a hangjukat a zsibongó, zenétől lüktető levegőből, mellkasomban forr az élet, szinte túlfeszít a pillanat, valaki poharat nyom a kezünkbe, megsimogatja a hajamat, grazie mio, mondom, koccintunk, a bor hideg, édes, de nem aggódom, hogy megint tüsszögök majd tőle, kék az ég, ücsörgünk, meleg van, nincs maszk az arcunkon, fedetlenek vagyunk, mézsszínű bőrűek és szabadok.

Marton-Ady Edina