szélmalomharc

Óriási, mozgó hordó, lassan forog, éppen úgy, mint gyerekkoromban. Már nem emlékszem pontosan, nem tudom felidézni hol vagyok, de gyerekek vannak körülöttem a homályos emlékben, nyerítve nevető, csupa kéz, csupa láb gyerekek, akik már kikérik maguknak ezt a szót, már hajlik a testük a felnőttségbe, élesedik bennük a képmutatás, de még nem keményedett meg ez a kikért gyermeki lélek, még mer gonoszul, őszintén nevetni, mer szemtől szembe belerobbani más lelkületébe, szeretni, gyűlölni kipakolósan, nem rettegve következménytől, nem remélve, latolgatva az esélyeket. Állok a hordó előtt, élesek a hangok, remeg a térdem, gyűlölöm a hordót, valami elemi, ősi félelemmel irtózom tőle, ahogyan állat irtózik a tűztől. Nem akarok belelépni, elesem majd, érzem vállamon, térdemen a súrlódástól lemáló bőr tompa fájdalmát, a szégyen lemoshatatlannak hitt gyalázatát, hogy nem tudtam talpon maradni, soha nem múlik majd el ez a szégyen, azt gondolom, mindig ott lesz a többiek szemében. Nem akarom, fonom karba a kezem. Nem teszem meg, és dobbantok hozzá, a szám csücsörítve duzzog, morcosan. Csend lesz, csak a hordó halk, súrlódó szélmalomharca hangzik. Homályos, kivehetetlen szemek vizslatnak. Szóval gyáva vagy, mondja valaki, keresem őt, a hangot, mert mintha ismerném, de ezerarcú, ezerkezű sárkányt próbálok befogni. Esélytelen. Nem vagyok gyáva, súgom halkan, és csak bámulok be, a hordó soha meg nem álló, folyamatosan, ugyanabban a ritmusban köröző deszkái közé, a csavarokat bámulom, és arra gondolok, egy perc alatt szét tudom kapni az egészet, ha úgy akarom.

Marton-Ady Edina