talán felfelé haladunk

Megyünk felfelé, sokan vagyunk, előttem, utánam is testek mozognak, alattunk iszonyatos mélység, a házak apró kockacukrok, fehér ragyogás elszórva a fekete, barázdált földek közt. Lépéseink óvatosak, a lépcsőfokok iszonyú keskenyek, tapogatózva haladunk felfelé, a vörös, napfényben izzó téglákon, nincs kapaszkodó, egyik oldalon sem, a levegőben lóg az egész építmény, senki sem tudja hová vezet, mit keresünk itt, konokul, riadtan lépkedünk, egyensúlyunkért némán fohászkodva, nem nézve utána egyetlen lezuhanó testnek sem, araszolunk. A téglákon különleges motívumok, hieroglifákhoz hasonlatos kódok, igyekszem ezekre figyelni, mit keresek én itt, haloványan érzem, büntetés lehet ez az egész, de nem találom, miért, ki szabta ki rám a vezeklést, a téglákon egyre apróbbak a jelek, némán hullanak le a többiek, már csak hárman vagyunk mikor felérünk, remegő lábbal lépek fel a teraszra, a korlátnak dőlök, már házak sem látszanak, az esthajnalcsillag ragyog az égen és egy nyíl mutat a másik irányba. Talán lefelé.

Marton-Ady Edina