Támasztóláb

Az apám hibája volt. Az apámé, aki végül, tizenkét éves koromban hazahozta azt a csellót. Anyám, aki minden reggel tökéletesen megtervezett és kivitelezett külsővel lépett ki a hálószobájukból, rajongott a csellóért. A Sarolta utcában álló közösségi tér egyik szürkére festett előadótermében, a tizenegyedik születésnapom után, minden pénteken cselló-esteket tartottak. Péntek délután a haját fényes, szőke loknikba bodorította, szájára rikító, élénkpiros rúzst festett fel. Az illata még sokáig ott maradt velünk a nappaliban. A nappaliban, ahol apám ült. Velem. Minden péntek este. A kanapén. Csendben ültünk. Én a kandalló párkányán álló órát figyeltem. Minden pénteken fél órának kellett eltelnie ahhoz, hogy apám megszólaljon. Az első tíz percben mozdulatlanul, kezeit térdén nyugtatva ült.  Később a zakóját maga mellé hajtogatta a plüss kárpitra, álla alatt két gombot megnyitott az ingén. Újabb tíz perc következett. Bámulta az ajtót, amin anyám tűsarokban is stabil, virágos kartonba rejtett teste eltűnt. Néha azt gondoltam, nem normális. Attól féltem, egy őrült az apám. Ültem mellette zsibbadó testtel, és rettegtem. Hogy én is bolond leszek. Hogy ez vár rám. Amikor letelt a laza tíz perc, apám felállt a kanapéról. A hűtőhöz sétált. Fényes, fekete cipőjén megcsillant a fény. A fagyasztó ajtaja pukkanva nyílt ki, egy pillanatig pont azzal a merev, üres tekintettel bámult befelé, pislogás nélkül, ahogyan előbb az ajtót figyelte. Kivette a jégtől deres karcsú üveget, a pultról a szódásszifont. Visszasétált hozzám, a kanapé előtt álló asztalra tette az üvegeket.

– Kérsz?

Ezt minden alkalommal megkérdezte. Nem nézett rám.

– Én nem ihatok még olyat. Anyu megtiltotta.

a linken, a Felhő Café oldalán, tovább olvasható. Marton-Ady Edina: Támasztóláb

Marton-Ady Edina