tavasz volt

A férfiak és nők derékból hajoltak le. A nárciszok és tulipánok feje remegett, miközben kiszakították őket a földből. Tavasz lehetett. Egy fiatal fiú hegyesre faragott bottal téblábolt a szakadt ruhájú emberek között, s ha valaki morgott egyet, már ugrott is oda. Arca eltorzult a gyönyörtől, ahogyan beledöfte a botot az ezüstszürkére száradt földbe. Forgatta, nyomta, kihúzta, döfte újra, nyelvét kidugva, boldogan, míg rá nem szóltak, elég már, elég már, hallod, de a fiút nehéz volt kizökkenteni. Egy idős, fekete arcú férfi állt távolabb az emberektől, lábának támasztva egy zsák, a zsák oldalán katonai jelzések. Cigarettázott. Elég már, sóhajtotta maga elé, a füst vastagon szakadt elő belőle és a fiú kezében megfagyott a mozdulat. Arca kisimult, dereka kiegyenesedett, alkarjával törölte el az arcára kiült zavarodottságot. Igenis, szaladt oda az idős emberhez, a zsákba nyúlt, szakadt, kheki színű pólójába nagy, fényes héjú krumplikat pakolt. Az emberek vártak, kezükben halott, színes virágok tetemeivel, a panelek között futott a szél, ezer ablak volt nyitva, s a függönyök mögött emberek füleltek. A fiú a kertbe lépett, fölényesen, pimasz vigyorral osztotta szét a burgonyát. Az emberek derékból meghajoltak, óvatosan, remegve dugták el a gumókat a földbe vájt lyukakba, kezük mint ima közben, összeborult a föld fölött. Tavasz volt. Annak kellett lennie.

Marton-Ady Edina