vaksötét

Benji este, elalvásnál mesélt mindenfélét. Valami mesében olvasta a szót, éjsötét, erről tanakodott, miszerint a sárkányok nem fújhatnak éjsötét tüzet, meg a sárkányok amúgy sem gonoszak, hiszen anya, te is szereted őket, láttam is, hogy nézegeted, azt a japánosat, akinek olyan gömbörű a szeme és olyan morcosan néz, mint te, amikor kiborítjuk az üdítőt a fehér abroszra amit az Almásnénjétől kaptál, és mondtad is, hogy varratsz majd olyat, de azt nem mondtad mire varrják fel, mert szerintem ne a párnára, mert akkor sárkányosat fogunk álmodni, éjsötétet és félni fogok, és akkor megint átmegyek hozzád éjszaka aludni, mert ott jó, ott még a zombiktól sem félek, akiket kitaláltam, pedig azok nem is feketék. Így dőlt a szó, aztán a fáradtság és az álom együttes ereje ledöntötte, lelógtak a lábai az emeletes ágyról, fél keze is fura pózban, felálltam hát a hintaszékből, elrendeztem a sebesen nyúló, tejfehér végtagokat, betakartam a derekát, utána a másik két szuszogó derekát is és visszaültem a székbe, kibámultam az ablakon, a hegyen éppen az árnyékokat nyújtotta végtelenbe a lenyugvó nap. Én szeretem az éjsötétet. A haloványan izzó életet a szurokszínben, a Hold fényét, ami valami megmagyarázhatatlan időtlenséget fest mindenre, ezer szállal kötődöm az estékhez, emlékek futnak végig a fejemben miközben ezt írom, vacsorák, séták, magányos várakozás és cigizés a kollégiumban, a Balaton éjszakai hűvössége, a hullámok is máshogyan beszélnek éjszaka a vízben, mélyebbek az illatok, kiérzem a békák, kacsák, halak zamatát a testemen megtörő vízből. Hogyan is lehetne ijesztő az éjsötét, amiben milliónyi csillag ragyog, számtalan, megismerhetetlen, távoli élet reményével, amiben meghallható a legkisebb nesz is, hallani ahogyan alszik a fű, virág, szalad egy éjjeli ragadozó. Szeretem az éjszakát, az álmok, a nehéz, súlyos gondolatok oldószerének idejét, mára is kaptam tőle fejtenivalót, egy emeletes házat, benne ezernyi szobával, egy vörös ajtót, résnyire nyitva, rajta olyan fémzár, mint régen volt a biciklimen, három sáv, rajta egytől kilencig számok, forgatható, recés fémhengeren pötyögök, nem is értem, nyitva az ajtó, de én csak forgatom a tárcsákat, be kell mennem, tudom, bent vár valaki, egy férfi áll a hátam mögött, ismerem is és nem is, a vállamon a keze, nem szól, csak egy picit hozzáér az ajtóhoz, ami nyikorog, zörög, még enged egy kicsit, nagyobbra nyitja a száját, én benézek, de nem látok semmit, tudom, be kell mennem, hogy megtudjam mi ez, mit keresek, de ijesztő, ijesztő, mert vaksötét.

Marton-Ady Edina