végül úgyis csend lesz

Csörög a telefon, ez a jövő, máshol vagyok, más falak borulnak fölém, tapéta, színes, túl mintás, túl rokokó, a telefonkagyló régi, nehéz, húzza a kezemet, hangosan szólok bele, visszhangzik benne a halló, zörög benne a hangom. Hallgatom a sípoló, monoton hangot, a gyomrom egy összezsugorított, megaszalt szilva mérete, szaladnom kell, talán most még a bicikli is menne, bizonytalanul nézek a vörös, lepattogzott festésű régi Csepelre, meg kell próbálni, minden perc számít. remeg a lábam a pedálon, bizonytalanul ingadozik a karom, jobbra-balra dől a kormány, de egyedül vagyok az úton, most nem lehet kijönni, tiltott időszak, ha meglátják bajban leszek, de csak tekerem a gépet, zörög a lánc, csak most ne essen le, bírja ki, már látom a gesztenyesort, ott lesz a kastély, a világos krémszínre festett falaival, szemben vele az iskola, oda tartok, közeledem, a hatalmas, barnára öregedett, fekete kovácsoltvas kilincsek előtt áll az igazgatónő, magas, szinte óriás ebben a pillanatban, arctalan, de mégis ott van a nem létező vonásaiban az a kegyetlen, vékony érzelem, most ő uralkodik, rajtam, rajtunk, itt vagyok, ő hívott, mert a gyerek, a legkisebb, már végzős, de felmászott, koszos bakancsban állt a tanári asztalon, kezében a képpel, a vastagon keretezett, érinthetetlen képpel, ami mindenhol ki van függesztve, de ő leszedte, és ott állt vele, a mikrofonokból szólt a Himnusz, tócsába gyűlt a szenny az asztalon a lába körül, nem énekelt, csak állt, nézett ki az ablakon, és most is ott áll, nem tudják leszedni, de lejön ha én fogom hívni, talán a képet is visszaakasztja ha kérem, én nemet intek, és akkor jön a mert különben, és a minden azért, mert én vagyok, mert mi vagyunk, de már nem sokáig, mert csend lesz itt, majd meglátom, előbb utóbb mindenki elhallgat majd.

Marton-Ady Edina