vonalban, előre

Úton vagyok, a jármű felismerhetetlen, vonathangú, busz felosztású valami, karosszékszerű ülésekben ablakon kitekintő emberek. A várost forró éjszaka lepi, a suhanó járműből égbe tartó, kék fénycsóvákat látok, az égig nem ér a fény, kicsivel a házak felett veszti el erejét. Mi lehet, gondolom magamban, mikor megállunk egy lámpánál, s két ház között meglátok egy hasonló fénytömböt, benne egy kortárs költő hologramja szaval, ég felé fordított arccal, miközben egész arcát veri a zuhogó eső. Nem bírom elszakítani a szemem, csak nézem az arcot, az ablakok valószínűleg hangszigeteltek, mert csak most veszem észre, hogy sem a forgalom zaját, sem a verset nem hallom. Feszülten nézem a száj mozgását, le akarom olvasni a sorokat, de már döccen a jármű, haladunk. A megállóban egyetlen alak áll. Fekete kalapos fejét lehajtva lép be a járműbe, sziszegve surran félre előle az ajtó. Körül sem nézve tart felém, lezökken a karfa másik oldalára. Citrom és menta illata van, sötét, szinte feketére vált botja tetején ezüst a kígyófej. Két kézzel támaszkodik a kobrára, kezei nagyok, fehérek, simák. Fiatal kezek. Felé fordulok, de a másik irányba tekint, csak a profilját kapom el, feszes arcélét, kiugró arccsontját, fülcimpáján a fekete, hullámos tetoválást, ami lefut a nyakán, eltűnve a felhajtott gallérú kabát alatt. Bemondják a megállómat, kilépek az ajtóhoz, mennyire elbambultam, majdnem fentmaradtam, már szisszen is az ajtó, a csendből a hangzavarba lépek, visszafordulva még rám villan kék szeme, valamit mond, de már nem hallom, elnyomja az emberek hangja, az autók hangos gépzaja. Csak nézek a jármű után, halad, egyenletesen, senkit sem kerülgetve, egy vonalban, előre.

Marton-Ady Edina