MAE

Meg kell szoknom, hogy ide írok ezentúl, hogy nem a facebookra bízom a történeteimet, hanem az oldalamra, ide pötyögöm be menet közben a napiedinákat, mert úgy szoktam írni, menet közben, mindig éppen csinálok valamit, főzés, boltból hazafelé sétálás, játszoterezés közben érzem, hogy ezt most muszáj leírni. Egyszer beszélgettem erről egy ismerőssel, azt kérdezte tőlem:

– Na de mégis, mikor írsz?

Ültünk egy padon, néztem a galambszaros ülőkét és nevetve válaszoltam, hogy azt hiszem, én mindig írok, mert látja, erről a zöldes, sárgás galambszarról is tudnék mesélni, arról, ahogyan egyszer, amikor Budapestre utaztunk leszarta apámat egy galamb, a fekete hajára esett, a füle környékére és folyni kezdett, úgy komótosan, ahogyan egy se nem híg, se nem szilárd, enyhén kocsonyás állagú folyadékhoz illik, apám pedig dühös lett, az illatosra vasalt, bordó, fehér szegélyes pamutzsebkendővel törölte le, azzal, aminek a sarkában egy piros kör volt, amit annyira szerettem, mert minden fejfájásos, migrénes rosszullétemnél azt vizezte be, hogy a jéghideg, piros pöttyöt pontosan a halántékomra illesztve beborogassa a homlokomat. Ülünk, lóg az eső lába, hideg van, közeleg az ősz. Meg kell szoknom, hogy itt mesélek.

Mikor először utaztam életemben külföldre, busszal mentünk. Édesanyám az utolsó pillanatban dobta le a lábam elé a bepakolt táskát, tessék, fogd, holnap utazol. Értetlenségemet látva csak mosolygott, másnap belém karolt és elindultunk a busz felé. Erdély, Románia, mondta, úgy volt én megyek, de közbejött valami. Egy kulacs vízzel és két doboznyi daedalonnal szálltam fel. Nagyjából végigaludtam az utat, vagy mosdót keresve, bokrok alá dőlve próbáltam túljutni az utazási betegségen. Soha nem bírtam sem az autót, sem a buszt. Mindig csak vonaton utaztunk és én szerettem a vonat tágasságát, a teret, a nagy ablakot, hogy felállhatok miközben kattog alattam a gép, sétálhatok.

Mikor a szállásra értünk, ami egy elképesztően fapados hely volt, én nagyon élveztem. Sötét, másnak talán barátságtalan diákszálló lehetett, vaságyakkal, de boldogan dobtam le a katonazsákot, ültem a nyikorgó ágyra és igyekeztem helyrebillenteni még mindig háborgó gyomromat. A többiek beszélgettek. Az út során összemelegedtek. Én lógtam csak ki, megint, de nem voltam mérges. Érthető, hogy nehéz összemelegedni valakivel, aki vagy alszik, vagy éppen bokrokba hajolva, hangjait visszafogva öklendezik.

A város tele volt emberekkel. Sétáltunk. A fickó, aki vezette a csoportot egyfolytában magyarázott, én pedig egy szót sem hallottam. Tizenhat lehettem akkoriban. Lenyűgöztek a házak, a szobrok, de leginkább az emberek. Hogy ugyanolyanok. Hogy akár én is lehetnék román, és akkor én is itt sétálgatnék naponta és románul vennék kenyeret, vallanék szerelmet és román nyelven becézne engem az édesanyám.

Erre mindenhol rácsodálkozom a mai napig. Hogy mennyire esetleges és véletlen az, hová születtünk vagy milyen nyelvet beszélünk. Hogy sokkal, sokkal több a közös bennünk, mint az eltérő. Amikor Korfun voltunk, Gregory, mikor az egekbe magasztaltuk az isteni ételeket, éppen úgy mosolygott, mint a dédi, mikor az első kanál leves után csillogó szemmel finomat mondunk. Glasgowban, a bolt előtt, éppen úgy kértek tüzet, ahogyan itthon feléd hajol az ismeretlen, szájában a cigarettával. Horvátországban úgy karolnak egymásba, vitáznak egymással a szerelmesek, mint a Nyugati pályaudvar peronján azok, akiknek annyira fáj a búcsúzás, hogy csak a pillanatnyi düh segíti az elválást.

Bocsánat, kicsit kibillentem a blogolásból, megszakadt a lánc, de igazán igyekszem, hogy minden nap írjak ide is valamit. A napokban az iskolakezdés verte ki nálam a biztosítékot, mert egyszerűen nem értem, hogy vajon a SARS- CoV-2, melyik fehérjetüskéjével tapogatja le pontosan azt, hány éves gyerek ül az osztályteremben, de ezt kifejtettem a facebook oldalamon, ha valakit érdekel a véleményem, elolvasható, a hivatalos írói facebook oldalamon, vagy akár a privát oldalon is, mert ott is vannak nyilvános bejegyzések, nem is kevés.

Egy olyan szép álmom volt az éjjel, amiben olaszul beszéltek hozzám, s én is olaszul válaszoltam, olaszul éreztem, nevettem, éltem a pillanatban, ami érdekes, mert nem beszélek olaszul, bár egy ideje gondolkodom rajta, hogy szeretném megtanulni a nyelvet. Rettenetesen hiányzik a tenger, a tó, bármilyen nagyobb víztömeg, pedig nem vagyok nagy utazó, két kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam külföldön és maradna szabad ujjam is. Talán ez a szűk, magunkra zárt világ okozza az elvágyódást, hogy éhezik az ember a tájra, a befoghatatlan távolságra, erdőre, hegyre, barlangra, hátizsákos nekiindulásra, hogy újra és újra megfogadjuk, minden nap, hogy mikor ennek az egésznek vége lesz, élni fogunk, táncolni, beiratkozunk kravmagára, boxra, bármire, amit eddig nem mertünk.

Megélünk akkor majd mindent, minden hajunkba simuló ujjat, minden csillagos ég alatti mély levegőt, elindulunk, abba az irányba, ami mi vagyunk, még mindig mi vagyunk, valahol mélyen, a napi rutintól elnyomva, mert ott él bennünk a gyerek, a tinédzser, a fiatal énünk minden álma, vágya, elképzelése arrol, kik lehetünk még, azon túl, akik most vagyunk.

Alig várom.

A kedvenc József Attila versem a Kirakják a fát.

Annak idején, mikor még bulizni jártam Szolnokra, zsenge ifjonti évek, nagyon jó barátokkal hallgattam, megzenésítve.

Kazettáról szólt. Emlékszem, ahogyan teker, kattan a magnó, újra és újra kértem, hallgassuk meg, mert peng a gitár, énekel valaki, zümmög a vers, él, pulzál, mintha kifordítana, pucér lelkemet teríti a panelházak közt elhagyottan álló szőnyegporolóra. Míg szólt a kazetta, összeért minden. A zene, a költészet és cikornyás nagy szavakkal, az egész élet. Tapinthatóvá vált az a fájdalmas, fülledt, majdnem felnőttség, amiben vergődtünk, a hol depressziós, hol nyerítve boldog útkeresés, kristálytiszták lettek a testek, amiket meg akartunk ismerni majd elfelejteni, ízetlenek a kicsorbult instant szerelmek és hidegek az ébredések. Mi lettünk, mi voltunk azok a kopogó, kemény fahasábok, akiket dobáltak.

Nem találtam meg soha ezt a dalt, hiába kutattam utána, bogarásztam érdekes oldalak kacifántos posztjait, hallgattam sk feldolgozások tucatjait, a visszhangos pincefelvételek pókhálós hörgései, dobszólók, halkan pengetett gitárok nem úgy szóltak, de emlékszem a konyhára, a szobára, ahol hallgattuk, az illatokra, ahogyan ülünk a Tisza partján, az olcsó vörösboros kóla keserűségére, a nagy nevetésekre. Itt zümmög bennem a dal ma is, mert én, bolond elefánt, nem felejtem soha a kazetták forgását, az embereket, mert talán a titok csak annyi, hogy ” A kis kölyök, ki voltam, ma is él” és így tovább…és talán nár nem is úgy szólni mint akkor…

Érdekes dolog a halálfélelem. Te is pontosan tudod, nincs sok köze a racionalitáshoz, amikor a szoba közepén állva, párnát, takarót pakolva az ágyneműtartóba, hirtelen elkap, mintha egy pillanat alatt kinőtted volna a tested, szívbe szúrt penge, görcsös izomfájdalom, a fülben, gyorsvonatként dübörög a vér. Már tudom, pánikroham. Mikor a fiam bejön, hogy de Anya, miért guggolsz összegörnyedve a lányok szobájában és miért veszed olyan furcsán a levegőt, már rutinosan, nyugodt hangon mondom, semmi baj, minden ok. Bólint, mert hisz nekem. Tudja, hogy soha nem lantolok, soha nem ferdítek nekik, előre megbeszéljük mi lesz az orvosnál, ha fájni fog, megmondom nekik hol, hogyan és meddig. Így tartom helyesnek. Az első hullám vége felé, amikor elmentem a kardiológushoz, felvázolva neki családom apai oldalon végigfutó infarktusokkal teli történetét, biztos voltam benne, íme, negyven évesen nekem is meglett az első szívrohamom. Diszkréten mosolygott. Olyan elnézően. Már a vizsgálatok után voltunk, ültem felöltözve, ő pedig nézte a görbéket, íveket, hátradőlve. Hány gyereke van, kérdezte végül és beszélgetni kezdtünk. Jót mulatott a fanyar humorral előadott napjaimon, a kihívásokon, aztán elém tolta a leleteket.

– Edina, ne aggódjon, ez csak pánik. Az a papírzacskós, kérdeztem csodálkozva, és akkor nevetni kezdett. Igen, csapott a combjára. Az az amerikai, giccses, barna zacskós, hamis halálfélelem, amitől úgy érzi, beszorult egy lövészárokba és maga az egyetlen kilőhető célpont, ha úgy tetszik, az utolsó ember.

• Apa mindjart meghozza az újrahasználatosított bútorainkat!
• A milyet?
• Hát, ami valaki másé volt, de kinőtte, mint én a pelenkát, és most a mi szörnyeink laknak majd benne.
• A te pelusodban szörnyek laktak?

Teljesen komolyan beszélik meg a fenti mondatokat, várjuk a két szekrényt, az íróasztalt, mert nagyok lettek, mindjárt nyolc a középső és szeptemberben öt a legkisebb, nagylányok, már nem elég a babakorukban használt komód. Használt bútor, de megszokták, szereti anya, ha története van a dolgoknak, régi Slava óra, torpedó, Police társasjáték, adományboltból kimentett és rendbehozott Barbie babák.

Az íróasztalom is ilyen, olcsón vettem, hamarosan kifestjük majd, fehérrel fogom lekenni és a gyerekek akvarell festékkel rajzolhatják össze, tenyérlenyomat, fordított S betűk, égbe nyúló nyakú zsiráfok és szivárvány is elfér, mielőtt lelakkozom majd. Talán mert semmi nem maradt a gyerekkoromból, az okozza. Lelkesen keresem mindazt, amire emlékszem, mindegy miről van szó, a régi, palacsintasütőre emlékeztető nokedliszaggatónak éppen úgy örülök, mint egy hajasbabának, aminek, hogy kiismerjem működését, kiszedtem a kék üvegszemét. Bár apám visszarakta, soha többé nem pislogott a bal szemével, csak nézett rám, vádlón, mintha elvettem volna tőle valamit, örökre. Nem hozom haza a fellelt tárgyakat, bár most van egy kivétel. Egyetlen egy.

Nagyon sokáig könyörögtem Anyunak egy Barbie babáért. Drága, flancos dolognak számított akkoriban, agyamban most, hogy írom ezeket a sorokat, hallom a tv-reklámokat, emlékszem a csilingelve beszélő lány hangra, a dallamra, ahogyan fut a zene a reklám alatt és olyan szőke, olyan szép az a baba, hogy szinte belevakult az ember, benne volt minden népmese szőke hercegnője, Tündérszép Ilonától, Dióbél királykisasszonyig, a ritkán megivott Pepsi buborékos boldogsága, egyben volt izgatóan új és az álmainkból kinyert régi ismerős. Végül Svájcból hozott nekem Anya egy babát, egy egyszerűt, sem fésű, sem habos-babos csillámos tüllruha, elegáns volt és rózsaszín, én pedig nagyon boldog, emlékszem, hogy megöleltem anyámat, szorosan öleltem, ő pedig nevetett, amit rendkívül ritkan csinált, hogy jól van már, elég legyen, mert nem tudott soha mit kezdeni ezekkel a nagy érzelmi jelenetekkel. A Barbie-m is elveszett valahol, és a bútor, amit az apai nagyapám készített, aprólékos munkával, minden lány unokának egyet, volt zöld, kék és rózsaszín, ott, a dunaújvárosi, illatos karácsonyfa alatt, kézzel varrt ágynemű a baldachinos ágyban, szaténnal bevont fotelek, működő állólámpa, lenyűgözően csodálatos kézimunka volt, még most is beleborzongok a boldogságba és összeszorul a gyomrom, rettenetesen fáj, hogy elveszett, hogy soha már meg nem lesz, elképzelem, ahogyan a lányok játszanának vele, mesélnék nekik nagyapám kamrájáról, ahol a ragasztó és a faforgács illata keveredett, ahol megszülettek azok a bútorok, vegytiszta, törődő szeretettel, imádnák, nagyon, hiszen végül, nem tudni miért, de az enyém lett az a lányos, édes, cukorkaillatú, rózsaszín bútorgarnitúra, tehát keresem, meg kell keresnem azt, ami még megtalálható, a lányt, aki ott lakott a bútoraim közt, egy darabig.

Az első, könyvekhez fűződő emlékem, hogy bárhová is költöztünk, a plafonig érő, öntöttvas lábakon álló, egy könyvnyi széles, bepácolt, sötét falapokkal büszkélkedő könyvespolc mindenhol ott volt. Mindegy, milyen magas volt az új szobák belmagassága, apám kreatívan, falapokkal feszítette be a fényes, kanállal kongatható, üreges lábakat a plafon és a padló közé, aztán felkerültek a könyveink. Vászonkötésben a világirodalom remekei, Shakespeare művei pirosban, művészeti albumok, atlaszok, lexikonok, mindig, pontosan betűrendben, Verne, Karl May, Cooper könyvek, angol és orosz írók vegyesen.

Anyám és apám kezében mindig ott volt a könyv és én, talán ettől a folyamatos kíváncsiságtól, ami a mai napig velem maradt, tudni akartam, miért érdekes az a sok, színes, mindent betöltő kötet. Hamar megtanultam olvasni. Nem nagyregényekkel kezd az ember, s ha megkérdezték mi volt az első könyv, amit olvastam, én mindig a csúnya kislányt mondtam, mert nem emlékszem. Persze azt tudom, hogy a Marék Veronika könyveket nagyon szerettem, a kislányt, akiről azt gondoltam én vagyok, a színes lufis Boribont, amit imádtam, a sok színes lufit, végig, lapokon át, úgy kívántam őket, mint valami elérhetetlent, Aladdin lámpáját, vagy a kígyókirály gyűrűjét. A suliban jöttek a képregények, X-ment gyűjtöttem, Donald kacsán röhögtem, aztán jött Verne vászonban, a Nagy Indiánkönyv varázslatos világa, később a pöttyös könyvek és a csíkosak, aztán az elcsent nehezebb darabok, krimik, sci-fi kötetek, szépirodalom, a felsőbb polcokon sorakozó jellegzetes, sárga Albatrosz könyvek és az Európa fehér gerincei, sok-sok történet, sztori, betű, szó, mondat, s valahol közöttük egyszer csak felnőttem.

Mikor anyuval, már tinédzserként utaztunk, mindig papírkötésben vittem magammal könyvet. A vonaton szerettem hátrahajtani a borítót, a megolvasott lapokat, kifeszült kezemben a szöveg, mintha térben is olvastam volna, szinte kidomborodott, egy kézzel feltartottam magam elé a könyvet, hogy csak az ablakban elsuhanó táj, az apróbetű és én maradjak, jó volt vinni a Balaton partjára, a városbejárásokra, ahol simán zsebbe volt csúsztatható. Kezemben maradt az érintése a papírkötésnek, hallom anyám korholását, morog, szegény könyv, s eldugja az Agatha Christieket előlem, én meg nevetek, mert csak nagyon későn ismerem meg Poirot és Miss Marple világát, jobban érdekel Asimov, Simeon, az angol Bronte nővérek, keveredik bennem minden, minden is érdekel, olykor drágakő határozókat bújok, máskor a Gyűrűk urát darálom be két nap alatt.

Alapvetően most sem tudom, min múlik, hogy megszereti-e a gyerek az olvasást. Mióta gyerekeim vannak, sok tanulmányt elolvastam a témában, jót mosolygok a praktikákon. Nekem, emlékeim szerint soha nem olvastak fel meséket. Ha hallgattam, az bakelitről vagy kazettáról ment. Én gyakran olvasok fel mesét a lányoknak. Szeretek felolvasni. Játszani a hangokkal, óriásit nevetünk Erős János vagy Szegény Dzsoni és Árnika kalandjain, szeretem a modern gyerekkönyvek játékos világát, a Kuflikat, Ruminit, a verses meséket Szabó T. Anna köteteiben, elképesztően gazdag, fantasztikusan, lenyűgözően értékes kortárs mesevilágunk van, olyan, amivel azt hiszem, játszi könnyedséggel lehet olvasó gyereket nevelni, mert talán csak ezen múlik, hogy beszippantsa őket, ahogyan annak idején engem szippantott be Benedek Elek, La Fontain, Vadölő, vagy Illyés népmeséinek a világa s később is, az összes többi.